Meghalt az ember, aki ott se volt. Pedig a nácik legbelsőbb köreiben dolgozott

Százhat éves korában meghalt Brünhilde Pomsel, Goebbels egykori titkárnője, a náci belső körökben beosztottként dolgozó kisemberek egyik utolsó túlélője. A közvélemény, ha hallott róla egyáltalán, mélységes titkok tudójának vélte, és ezt a hitet csak fokozta Brünhilde konok némasága. 1950-től, harminckilenc éves korától egy rövid interjút leszámítva a százötödik születésnapjáig nem beszélt, nem nyilatkozott, nem írt emlékiratokat. Rejtegette a múltat.

2016-ban aztán bemutattak vele egy dokumentumfilmet Egy német élete címmel, és akkor kiderült, hogy tévedés volt minden, nincsenek titkai. Csak egy.

„Senki sem hisz nekem, de nem tudtam semmit” – mondta a filmben is, a The Guardiannak is 2016 augusztusában. Apolitikus lány volt, persze Hitlerre szavazott, mint annyian, de a világ nem érdekelte, bár őszintén sajnálkozott a „szegény zsidók” sorsán, akikkel láthatóan „rosszul bánnak”. A háborút sem szerette, három bátyjából kettő nem jött vissza a frontról. Amiben viszont jó volt, az a gyorsírás és az elképzelhetetlen sebességű gépelés. Kapkodtak is utána. 1933 előtt dolgozott egy zsidó kereskedőnek, egy zsidó ügyvédnek és egy nácibarát színműírónak. Volt, hogy egyszerre mindegyiknek. Bármit gépbe vert, amit mondtak neki, és annyi. De a zsidók, ahogy a rendszer satuba fogta az életüket, csökkenteni kezdték Brünhilde óradíját, és ezt ő elunta.

A megélhetés máshol van.

Ezt így magyarázta a filmben: „Rossz, egoista dolog lenne az, hogy ha valakit egy bizonyos pozícióba helyeznek, tesz azért, hogy előnyökhöz jusson? Azért léptem be a náci pártba, hogy jól fizetett, jó presztízsű álláshoz jussak. És miért is ne? Mindenki ezt tette.” És valóban, 1933-ban a Harmadik Birodalom központi rádiójának hírszekciójában lett titkárnő, majd egy barátja ajánlására átkerült a propagandaminisztériumba gyorsírónak.

Fotó: MTI/EPA

Itt egy kis zavar támad az emlékezésben. „1942-ben kényszerítettek, hogy Goebbelsnek dolgozzak. Csak fertőző betegségre hivatkozva kerülhettem volna el ezt a munkát. Parancs volt.” Máshol azonban közölte, hogy örült a lehetőségnek és a hatalmas fizetésnek. Valószínűleg kettős érzései voltak, de ezek konfliktusát elnyomta.

A nácikat nem kedvelte, a főnökét, Goebbelst még kevésbé. Hideg, fensőbbséges alaknak tartotta, aki a saját titkárnőjének a nevét sem tudta, és aki úriemberből egy pillanat alatt változott át dühöngő őrültté. 1945-ben, Goebbels öngyilkossága után a lány gyáva gyilkosnak nevezte, aki elpusztította a gyerekeit is. A gyerekekkel Brünhilde gyakran játszott, amikor Magda asszony meghívta a férje villájába.

Viszont szeretett a minisztériumban dolgozni, jó volt a kollektíva.

Kellemesnek tartotta, hogy nincs döntési helyzetben, megnyugtatta, hogy egy titkárnő véleményét értelemszerűen nem kérik ki semmiről. Felvette a telefonokat, megszervezte Goebbels találkozóit, és azzal foglalkozott, hogy az elesett német katonák számát a nyilvánosságra hozott anyagokban lefelé, a szovjet katonák által megerőszakolt német nőkét pedig felfelé kerekítse. Sima hadimunka, Londonban vagy Moszkvában egy-egy hozzá hasonló fiatal nő ugyanezen a poszton ugyanezt csinálta. Semmi különös.

Brünhilde nem volt rossz ember, pláne nem háborús bűnös, sem uszítás, sem vér nem köthető hozzá.

Kérdés, hogy akkor mi köthető hozzá egyáltalán. Úgy tűnik, semmi, pontosabban a semmi. A részt nem vétel, a jelen nem lét, a korabeli társadalom által igazolt hiányzás a történelemből. Azt lehetne gondolni, Brünhilde Pomsel az az ember, aki ott sem volt.

Ezt sokszor megerősítette a filmben. Azt mondta például, hogy csak 1950-ben szerzett tudomást a holokausztról. A holokauszt szót egyébként sohasem használta, az interjúkban „a zsidók ügyéről vagy dolgáról” beszélt.

Azt kellene tehát elfogadnunk, hogy elhitte: az elhurcolt berlini zsidókat valóban a cseh Szudétavidékre viszik, újra benépesíteni a területet az onnan elvándorló németek után. Talán ezt gondolta a barátnőjének, Eva Löwenthalnak a deportálásáról is, az ő sorsáról Brünhilde 2005-ig, tehát hatvankét évig nem kérdezősködött, akkor tudta meg, hogy Eva Auschwitzban meghalt. 1945-ben azonban a szovjetek őt magát is a buchenwaldi, majd a sachsenhauseni korábbi koncentrációs táborokban tartották fogva, vagyis kizárt, hogy még akkor is csupán „javító-nevelő” intézményeknek hihette volna ezeket.

De van itt más is. Élete nagy szerelme egy Gottfried Kirchbach nevű zsidó férfi volt, akivel meg akartak szökni Hitler Németországából. Mi másért, ha nem a férfi származása miatt, hiszen Brünhilde amúgy elégedett volt az életével. Kirchbach előre is ment Amszterdamba, a menyasszonya pedig szorgalmasan látogatta, amíg a férfi nem figyelmeztette, hogy a kapcsolat miatt a lány az életével játszik. Brünhilde akkor már terhes volt, de a gyereket el kellett vetetni, az orvosok szerint a súlyos tüdőproblémákkal küzdő nő nem élte volna túl a szülést.

Brünhilde ettől a pillanattól kezdve érzelmileg egyedül maradt, még jobban bezárkózott, és csak a saját dolgára koncentrált.

Talán ekkortól hitette el magával végleg, hogy nem lát és nem hall semmit. Később, amikor százöt évesen megszólalt, előszeretettel olvasztotta fel magát a hitleri világ erkölcsi vakságában élő társadalmában: „Nem vagyok bűnös, hacsak az egész német nép nem az, mert a nácikat kormányra engedte. Mindannyian benne voltunk.”

Máshol: „Akik ma elítélnek, azt állítják, hogy ők többet tettek volna a szegény, üldözött zsidók érdekében. Nem kétlem, hogy ezek az emberek őszinték. De tudom, hogy nem tettek volna többet.”

Mit lehet erre mondani, ami hihető és megnyugtató válasz lenne? Mindenesetre ez a mondat már egy repedés az állítólagos tudatlanság falán. Innentől nem azt hajtogatja, hogy nem volt fogalma semmiről. Egy helyen bevallja: „A gyávák egyike voltam, ostoba, felületes.”

Megint máshol arról beszél, hogy működik az emberben ez a porosz lélek, a szabályok látszólag feltétlen követése, ám a fegyelemre dresszírozott alattvalónak van sötét oldala is: itt-ott kicsúszik egy kis hazugság vagy a felelősség alkalmi áthárítása másra.

Florian Weigensamer, a film egyik producere elég szabatosan írta le Brünhildét, akivel harminc órán át beszélgettek, ebből az ezernyolcszáz percből lett az Egy német élete: „Nem volt elszánt náci, csak nem érdekelte, mi történik körülötte, vagy félrenézett. Ez az igazi bűne.”

A második világháború után sok film és darab készült azokról, akik parancsra szolgáltak ki tömeggyilkos rendszert, vagy öltek is érte. De van olyan vélemény is, hogy a parancsra cselekvők számánál és önfelmentésüknél sokkal veszedelmesebb, tömegesebb és áttörhetetlenebb a félrenézők mesterséges, de számukra megnyugtató és kényelmes tudatlansága. Márpedig mind félrenézünk olykor. Enélkül állandó, gyilkos konfliktusokban él­­nénk, feloldhatatlan, szétszaggató fe­­szült­­ségekben. De ettől is vagyunk olyan veszélyesek.

Brünhilde élete végén, az utolsó, a The Guardiannak adott interjújában kiszabadította magát a régi bűnből. Az újságíró egy érdeklődő, a világ dolgaiban jártas idős hölggyel találkozott, aki pontosan tudta, hogy az életének vannak tanulságai.

Félt, hogy a dolgok megint rossz irányba haladnak, azt állította, Trump vagy Erdogan újranyithatja a hitleri utat. Ezért is szólalt meg, hogy figyelmeztessen a szélsőségek előretörésére. Aggódott a világért, és örült, hogy nincsenek gyerekei.