Medvegyev a Kuril-szigeteken

Kevesen gyanítják, pedig így van: a Szovjetunió, illetve a jogutód Oroszország és Japán között soha nem szűnt meg formálisan a hadiállapot. A második világháború győztes és vesztes hatalma a mai napig nem kötött békeszerződést. A két ország között mégis jó, sőt szívélyes a viszony, a diplomáciai kapcsolatokat fél évszázada vagy annál is régebben fölvették; van természetesen hajó- és mindenfajta más forgalom, kereskedelem, fölösleges sorolni. Végtére is Japán nemcsak keleti szomszéd, hanem a világ harmadik gazdasági hatalma. Béke azonban nincs, és ennek oka éppen abban a „talpalatnyi földben” keresendő, amelyre Dmitrij Medvegyev rátette a lábát.

Mint emlékezetes, az amerikaiak által ledobott atombombák után pár nappal Sztálin megindította csapatait az Észak-Kelet-Kínát (Mandzsúriát) és Koreát még mindig megszállva tartó japán hadsereg kifüstölésére. A hadjárat csak napokig tartott. A Vörös Hadsereg azonban az 1300 kilométer hosszan, a Hokkaido-sziget és Kamcsatka között húzódó, körülbelül 16 ezer japán lakta Kurili-szigetcsoportra is rátette a kezét.

Pandora szelencéje

Ez különleges húzás volt, mert a mikroszkopikus méretű szigetek (négy nagyobb és sok-sok kicsi) Japánnak se vazallusai, se gyarmatai nem voltak, mint Mandzsúria vagy Korea a távoli szárazföldön, hanem éppoly természetességgel tartoztak hozzá, mint a Channel Islands (Jersey és társai) Nagy-Britanniához. De a szovjetek, úgy fest, a Japánt megszálló amerikaiakkal kicsit rivalizálva valami részt akartak a hadizsákmányból, és nemcsak megszállták a szigeteket, hanem egy év alatt ki is telepítették azok teljes őslakosságát. Aztán pedig, ellentétben az amerikaiakkal, akik idővel helyreállították a japán szuverenitást a császárság egész korábbi területe fölött, a Szovjetunió a szó szoros értelmében bekebelezte a Kuril-szigetcsoportot. Sajátos módon ezeket ma épp annyi orosz lakja, mint amennyi japán volt itt 1946-ig.

Úgy mondják, aki revíziót sürget a második világháború – a jaltai és potsdami egyezmények – eredményeképp kialakult államhatárok dolgában, az Pandora szelencéjét nyitogatja. Nyugtáznunk kell azonban, hogy ami a Kuril-szigeteket illeti, a szovjetek – ebben az egy esetben – mindig is nyitottak voltak a határok esetleges módosítására. 1956-ban Nyikita Hruscsov, 2004-ben (!) pedig Vlagyimir Putyin erősítette meg ezt a hajlandóságot. Mindkét alkalommal azt kínálta föl Moszkva a szigetek elveszítésébe beletörődni sehogy sem akaró japánoknak, hogy a békekötés fejében a négy legdélebbi – Japánhoz legközelebb fekvő – sziget közül kettőt visszaad. (Azért „vissza”, mert a 19. században épp Oroszország mondott le egy szerződésben a Kuril-szigetekről.) A japán kormányok azonban, amelyek a négy szigetet mind a mai napig konokul az ország Északi Területeinek nevezik, és jogszerű tulajdonuknak tekintik, se az ötvenes évek, se az új évezred első évtizedének közepén nem fogadták el az ajánlatot. Mindent vagy semmit; körülbelül ez a japán álláspont mind a mai napig.

Flottatüntetés

Jegyezzük meg jól, hogy az orosz visszaszolgáltatási ajánlat se 1956-ban, se 2004-ben nem foglalta magában azt a szigetet – Kunasirt (Kunasirit) –, amely Japánhoz, Hokkaido szigetéhez a legközelebb fekszik, és pontosan ez az a hely, ahol Dmitrij Medvegyev jónak látott egy délelőttöt eltölteni. Mivel előtte erre szovjet vagy orosz vezető nem vállalkozott, könnyen kikockázható, hogy a látogatás szándékos „izmozás”, más fogalmazásban „flottatüntetés” volt, amely értésére kívánta adni Tokiónak, hogy Moszkva a továbbiakban nem érdekelt a területek fölötti alkudozásban. Különben – túl a vizit puszta tényén – Medvegyev aligha mondta volna a szigetlakóknak, hogy rendezkedjenek csak be a tartós itt élésre, mert az orosz kormány beruházásokra készül errefelé.

Belügynek tekintik

A japán kormányt a hír hallatán düh fogta el. Volt egy hivatalos tiltakozó jegyzék, pár napra visszahívták a moszkvai japán nagykövetet, Kan miniszterelnök „rendkívül sajnálatosnak” mondta a Medvegyev-látogatást, Maehara külügyminiszter pedig odanyilatkozott, hogy az oroszok „nemzeti érzelmeikben sértették meg” a japánokat. Minderre Lavrov, Maehara orosz kollégája kőkemény arccal és kemény hangon csak annyit mondott, hogy „az orosz elnök orosz földre látogatott, s ami történt, a mi belügyünk”. Slussz.

Az oroszokat láthatóan nem nagyon érdekli a japánok érzékenysége. Hat évvel ezelőtt talán még érdekelte, mert akkor még úgy gondolták, hogy a két Kuril-sziget visszaadásáért cserébe – a békeszerződésen túl – Japán beszáll a szibériai kőolajvezeték építésébe. Azóta ez a kérdés lekerült a napirendről, mert a hálózat orosz–kínai kooperációban épült meg. Amilyen ütemes a kínai–orosz gazdasági kapcsolatok fejlődése, olyan lanyha ugyanez a japán–orosz relációban.

Kérdés, megéri-e az amúgy is gazdasági gondokkal küszködő Japánnak, hogy minden potenciális oroszországi beruházást a Kuril-szigetcsoport jövőjétől tegyen függővé, hiszen tudnia kell, hogy manapság nincs népszerűtlenebb dolog az erősen nacionalista hangulatú Oroszországban, mint „lemondani arról, ami a miénk”. Félek, a Medvegyev-vizit után a két ország területi vitája hosszú-hosszú időre jegelődik – hacsak a japánok másként nem akarják.

Japán megsértődik

Az óriási gazdasági – de annál kisebb katonai és politikai – erővel rendelkező szigetországnak lassan bele kell törődnie, hogy hatalmas szomszédai bele-beletörölgetik a cipőjüket, ráadásul majdnem párhuzamosan. A figyelő pillantásokat nem kerülhette el ugyanis, hogy Medvegyev éppen abból a vietnami fővárosból, Hanoiból repült el a Kuril-szigetekre, ahol az orosz–ASEAN csúcsértekezlettel párhuzamosan zátonyra futott a kínai és a japán miniszterelnök ugyanott esedékes, jól előkészített csúcstalálkozója. Éspedig azért, mert a kitűzött nap előtt Maehara külügyminiszter mondott valamit kínai kollégájának (s talán másoknak is) a dél-kínai tengeren levő Szenkaku – kínaiul Tiaoju – szigetcsoport hovatartozásáról, amit Kína önnön szuverenitása és területi épsége elleni merényletnek fogott fel. Ezután már nem volt értelme, hogy Kan és Ven Csia-pao találkozzék.

Akármi hangzott is el: tudjuk már jó ideje, hogy e szigetek területi vita tárgyát képezik Kína és Japán között, s csak hetek múltak el azóta, hogy a kínaiak nyilvános meghátrálásra kényszerítették a japánokat egyik halászhajójuk kapitányának ottani letartóztatása miatt. (Nota bene: a dél-kínai tengerfenéken valószínűleg sok az olaj!)

A helyzet az, hogy miközben az oroszok is, kínaiak is folyamatosan szilárdítják, sőt bővítik azt a területet, amit a csendes-óceáni térségben (sőt az oroszok a Bering-szoroson túl, a sarkvidéken is) „legbensőbb nemzeti érdekkörükbe” tartozónak minősítenek, a gyönge és egyre gyöngébb Japán nem képes egyebet tenni, mint megsértődni és visszavonulni – vagy legfeljebb Amerika pártfogolását kérni, amivel, a kínai–amerikai vagy az orosz–amerikai viszony jelenlegi világpolitikai súlyát ismerve, nem sokra megy. Sőt semmire.