Meddig húzza a kilencedik kísérleti nyúl?

A német szociáldemokrácia közel másfél száz éves, háborúkkal, puccsokkal, forradalmakkal tarkított történetében politikai hovatartozástól függetlenül, a bal- és a jobboldalon egyaránt elismeréssel, sokan szeretettel gondolnak vissza a 95 esztendeje született Willy Brandtra. A nyugatnémet SPD-t a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években meghatározó elnök összes utódja voltaképp az ő köpönyegéből bújt elő. Ám az eddigi kilenc pártvezető szocdem tanítvány meg sem közelíti tehetségben, kitartásban, diplomáciai érzékben a mestert.

Az 1969 és 1974 között a szociáldemokrata–liberális bonni kabinetet irányító s az enyhülés politikáját hirdető Brandt elévülhetetlen érdemeket szerzett a két Németország viszonyának javításában, a Lengyelországgal és a Szovjetunióval való partnerség kialakításában. A legemlékezetesebb sajtófotó azt a pillanatot őrzi, midőn Brandt a varsói gettó emlékművénél letérdel... De 1970-ben még rengetegen nem értették a „kommunistáknak lefekvő” SPD-vezért.

A pártját 1987-ig, közel 24 éven át irányító Brandtot Hans-Jochen Vogel váltotta az SPD élén. A müncheni, majd (Brandthoz hasonlóan) nyugat-berlini főpolgármesteri tapasztalatokkal tarsolyában Helmut Kohl kancellár CDU/CSU–FDP-kormányának leváltására kísérletet tévő Vogel az elbukott országos választásokat követően ’91-ben lemondott pártelnöki posztjáról.

A szocdem veteránt az immáron újraegyesített Németország SPD-jének vezetői tisztségében egy karizmatikus, fiatalabb személyiség követte: Björn Engholm, akinek egy vizsgálóbizottság előtt tett hamis kijelentés miatt kellett szednie a sátorfáját, hogy 1993 derekán pár hétre Johannes Raunak adja át a stafétabotot. A később német államfővé lett Rautól Rudolf Scharping örökölte meg a karmesteri pálcát. A mind SPD-vezérként, mind majdani védelmi miniszterként sokat bénázó, rétori erényekkel nemigen büszkélkedő s a Brandt utáni immár negyedik „kísérleti nyúl” is légszomjat kapott a német nagypolitika porondján.

Kohl kancellár és keresztény–liberális csapata már 13 éve volt hatalmon, amikor a cseppet sem babonás szocdemek Oskar Lafontaine-ben vélték megtalálni megmentőjüket. A „Saar-vidéki Napóleonnak” becézett, energikus politikus – Brandt után az ötödik – 1995-től 1999-ig húzta az igát. Sikerült ’98-ban leváltania a Kohl-kabinetet, ám a Gerhard Schröder vezette szociáldemokrata–zöld kormányban Lafontaine csak öt hónapig vitte a szövetségi gazdasági tárcát, majd hátat fordított pártbeli riválisának, a kancellárnak. És Schröder elfogadta az SPD-vezéri posztot is.

Ma már tudjuk, hogy a Brandt utáni korszakban rekordideig állt a nagy múltú, ám gyengülő támogatottságú csapat élén. A 2002-ben ismét diadalt arató szocdem–zöld tandem kancellárja 2004-ben már nehezen viselte a kormányzati és a pártmunka jelentette kettős terhelést, ezért átadta a párt irányítását régi barátjának, Franz Münteferingnek. Az új SPD-vezér már 2005 végén bedobta a törülközőt párttársai kritikái miatt. Angela Merkel nagykoalíciójában az alkancellári és a munkaügyi miniszteri tisztséggel vigasztalódhatott, ám nemrég kilépett a kabinetből a 68 esztendős Müntefering, hogy több időt tölthessen súlyosan beteg hitvesével.

Különleges időket élt Németország 2005 őszén. A Gerhard Schröder– Joschka Fischer-páros – elbukva az előrehozott választásokat – leköszönt a nagypolitika színpadáról, és Angela Merkel kereszténydemokrata pártelnök személyében először lett női kancellárja az NSZK-nak. Ráadásul az (észak)nyugat-németországi Hamburgban született, s az első férje családi nevét viselő Merkel az ifjúságát és korai felnőttkorát az NDK-ban töltötte.

Az új berlini kormányfő novemberi beiktatásával szinkronban kapott friss vezért az SPD: Matthias Platzek brandenburgi miniszterelnök valódi generációváltást jelzett a szocdemeknél. Érdekes helyzet volt ez azért is, mivel a két nagykoalíciós partner, a CDU és az SPD is immáron „ossi” elnökkel dicsekedhetett, noha az apadó tagság mindkét pártban zömében „wessi” volt. Ám hamar kipukkadt a Platzek-lufi! A politikus csak néhány hónapig bírta a strapát: 147 nap után, halláskárosodással járó ideg-összeroppanását követően könnyes szemmel köszönt le egészségi állapotára hivatkozva 53 évesen, hogy ismért csak potsdami regionális munkájára koncentrálhasson.

Ha tudja az ember, hogy a jó öreg Willy Brandt két tucat évig küzdött az SPD élén, akkor komoly válságjel, hogy az őt követő szűk két évtized alatt, 2006 tavaszán immár kilencedik új vezetőjét választotta meg pártja. Kurt Beck mind súlycsoportja, mind szűkebb hazája révén rokon vonásokat mutat az áprilisban 78. születésnapját ünnepelt „rajnai úthengerrel”, Helmut Kohl exkancellárral. Beck az elmúlt két esztendőben sem tudta megállítani az SPD tagságának, szavazóbázisának csökkenését.

2008 elején aztán a hesseni tartományi választásokat követő, ígéretszegő huzavona tett rosszat pártja népszerűségének. Beck nem éppen bátor és elegáns módon – vírusos fertőzésre, magas lázra hivatkozva – két hétre kivonta magát a forgalomból, amikor azt kezdték vitatni a szavazók, hogy a voksolási patthelyzet után nem lép-e mégis szövetségre a balosokkal. Oskar Lafontaine, az SPD-ből 39 év után távozott egykori pártelnök csak röhögött a markába: a Die Linke frontembere és Gregor Gysi tandemben hódítja meg immáron szériában a nyugati régiók SPD-ből kiábrándult, ám vörösben gondolkodó szavazóit. A hesseni hezitálás eredménye: Becket mind kevesebben tartják hiteles politikusnak, s emiatt 2009-es kancellárjelöltsége is elúszhat.

A ZDF német közszolgálati tévéállomás felmérései azt tükrözik, hogy az SPD-elnökben már csak a megkérdezettek 16 százaléka bízik, míg Merkellel az emberek 82 százaléka elégedett. A nagykoalíció munkáját a válaszadók közel kétharmada tartja pozitívnak. Ha most tavasszal lennének a németországi parlamenti választások, akkor a CDU/CSU 40 százalékot söpörhetne be, míg a szocdemek csupán 29 százalékot. Magyarán Kurt Beck, a szociáldemokraták első embere lényegesen népszerűtlenebb, mint nagy múltú pártja. S ez rossz ómen!