Más-kép / Kéri
Ez az (egyik olvasónk által beküldött) fénykép eszünkbe juttatta hajdani rovatunkat, amelyben ugyanazt a képet két publicistának kínáltuk oda, írjanak róla, ami eszükbe jut. Úgyhogy most dupla múltidézés következik: egy hajdani rovat és egy hajdani esemény felidézése, két politológus tollával.
Akkor még bámultam a (politikai) felnőtteket, azt hittem, jó lesz majd, ha egyszer én is nagy leszek. Vagy legalábbis – ők nagyok lesznek. És felnőnek, belenőnek a nekik formálódó szerepekbe. A kép elkészülte körüli napokban – huszonkét évvel ezelőtt – már számtalan olyan lehetőséget el lehetett képzelni, amelyről korábban (akár csak hat-hét hónappal előtte) álmodozni sem volt lehetséges. Amikor e kép készül, már három napja Németh Miklósnak hívják a miniszterelnököt, s ő is csak tíz-tizenöt évvel idősebb a képen látható kvartett tagjainál.
Több évtizednyi mozdulatlanság után akkora erővel rendültek meg a közéleti részvétel megszokott keretei, hogy a teljes ismeretlenségből egy-két hónapon belül lehetséges volt az élvonalba kerülni. E változások leglátványosabb jeleiként huszonévesek, alig harmincasok tucatjainak arcát és nevét kezdte tanulgatni a napról napra szabadabb magyar média. Amikor e kép készült, az SZDSZ már két hete létezett, a kisgazdapárt is néhány napja alakult újjá, s másnap startolt a régi szociáldemokrata párt is. Amikor e kép készült, akkor már négy hete létezett a Nyilvánosság Klub, s hatodik hete tevékenykedett – megint – a Magyar Cserkészszövetség. Amikor e kép készült, akkoriban kulturális, civil és félcivil szerveződések, protopolitikai kezdemények tucatjai keresték a maguk megalakulási alkalmait. Magyarország újból politizálni akaró népének több évtizedes Csipkerózsika-álma kezdett véget érni; mindenki szervezett, keresgélt, át- és újjáalakított, csapatot gyűjtött, toborzott, alkalmi szövetségeseket és ellenfeleket szimatolt. Amikor e kép készült, az új többség elhatárolódni, elkülönülni, különbözni és szétválni szeretett volna – éppen ezért is különleges e kép lenyomatának politikai pillanata.
A nagyon kevés kivételek egyike a kompozíció közepén helyet foglaló Stumpf István, aki e széttagolódási lavina közepén is a koordináció, az együttműködés, a többiek feje fölött kifeszíthető ernyőszervezet keretein munkálkodik. Az éppen itt megalakuló MISZOT – ifjúsági keretek között, „kicsiben” – modellezhetné talán már azt is, amit majd nemsokára „nagyban” is lehetne (kellene?) tenni. E népfrontízű elképzelésnek ezekben a napokban legalább annyi a realitása, mint a bukási esélye. Az újak külön-külön gyöngék még, s nem tudni pontosan, hogy a hatalom veszélyérzetének hol vannak a határai, s nem vágja-e el bármelyikük torkát túl hamar. Amikor e kép készül, Grósz Károly már a holnapután elmondandó nagy-nagy beszédére készül! A híres sportcsarnoki beszédre, amelyben a közelgő fehérterrort vizionálja.
A kompozíció két szélső alakjának a későbbi politikai életútjáról mindenki mindent tud e hazában, ezért csak azon érdemes morfondírozni: mit kerestek itt ők, akkor – együtt?
Gyurcsány részvétele gesztusértékű, mert a formálisan legerősebb és – a papíron szinte mindenben – monopolszerepet élvező KISZ-t képviseli. Annak is a legradikálisabb reformszárnyát, azokat, akik már tudják, hogy az ő szervezetük hamarosan csak egy lesz a sok-sok versenytárs között. Jobb tehát elébe menni a későbbi kihívásoknak. És tanulni az együttműködés örömét, amíg még azt önként lehet.
Orbán részvétele is gesztusértékű, mert az ő szervezete bevallottan a fennálló rend első számú kritikusa, noha ekkor még szinte semmiféle szervezeti/infrastrukturális feltételekkel nem rendelkezik, csak az újdonság és a radikalizmus hozta hangulati nyomatékkal. Azzal viszont – leginkább. Számukra is praktikus az együttműködés készségének felmutatása, addig mindenképp, amíg az „ifjúsági” címke viselése nem lesz túlzottan nagy teher.
Én ott ültem valahol a hátsó sorban, meghívott megfigyelőként, s ha valaki ott a teremben megkérdezi tőlem, hogy a képen látható négyesből ki lesz legelébb miniszterelnök, akkor habozás nélkül Stumpf nevét mondtam volna. Előbb Stumpf István, s aztán, valamivel később Orbán Viktor. Gyurcsány Ferencre biztosan nem gondoltam volna. Majd negyedszázad elteltével már tudjuk, hogy minden másképpen alakult.
Azért a középen ülő néhanapján még megpróbálhatná azt a védőernyőt kinyitni, legalább a szóértés reménye kedvéért, amiről akkor tárgyaltak. Lehet, hogy ma nagyobb szükség lenne rá, mint huszonkét évvel ezelőtt.
P. S. Apropó: mi van Szelényi Zsuzsával? Micsoda fintora lenne a politikai sorsnak, ha majd újabb huszonvalahány év után a kép leginkább miatta lenne érdekes!
