Már nem dübörögnek

Csupán két tagállam vezetője ellenezte mindvégig Jean-Claude Juncker volt luxemburgi kormányfő jelölését az Európai Unió Bizottságának elnöki posztjára: David Cameron Anglia, Orbán Viktor pedig Magyarország képviseletében. S miután Cameron az Európai Tanács múlt heti ülésén kierőszakolta a név szerinti szavazást, az állam- és kormányfők testülete 26 : 2 arányban Junckerre voksolt. Az eredmény jó ideje nem volt kétséges, s azzal, hogy az eddigi gyakorlatot, vagyis a konszenzusos megállapodás lehetőségét felrúgta, a brit miniszterelnök nagy hibát követett el; végtére is haszontalan keménykedése markánsan megmutatta, legfeljebb Orbánnal düböröghet együtt a tagállamok elsöprő többségével szemben. Juncker makacs elutasítása – azt követően, hogy Angela Merkel nyomán lényegében valamennyi ország felsorakozott mögé – értelmetlen, mert esélytelen volt.

Cameron egyébként is igen ellentmondásosan érvelt álláspontja mellett. Egyfelől elvi megfontolásokat hozott fel, mondván, az a baja, hogy a lisszaboni szerződés a tanácsra ruházza a bizottság elnökének megválasztását, tehát az Európai Parlament úgynevezett csúcsjelöltje, akit a legnagyobb frakciók is támogatnak, kandidálhat ugyan a tisztségre, de ez semmire sem kötelezi a tanácsot. Cameron szerint igazi legitimitást csak a saját országukban megválasztott vezetők döntése adhat a bizottság fejének. De hát nyilvánvaló volt, hogy az egyébként erősen vitatható hivatkozás csak ürügy, hiszen a brit kormányfő nem is tagadta, hogy Juncker azért tartja elfogadhatatlannak, mert az uniónak ezentúl „reformista” bizottsági elnökre van szüksége – az ő értelmezésében tehát olyan emberre, aki kevésbé elkötelezett az integráció elmélyítésére. Junckertől viszont nem várható, hogy kellő odaadással támogassa Nagy-Britannia speciális igényeit, a közös szabályok alól már eddig is élvezett mentesítések további bővítését.

Csakhogy ebben a tagországok sem érdekeltek. Mindegyiknek vannak persze sajátos érdekei, de az angol arrogancia, az elfogadott normák nagymértékű fellazításának politikája még akkor is ellenszenves nekik, ha pontosan tudják: Cameron nemcsak a tradicionális churchilli Európa-politika követőjeként, hanem mindenekelőtt komoly ellenzéki nyomás alatt kénytelen kijátszani az euroszkeptikus kártyát. Juncker elleni küzdelme azért vált már-már szimbolikussá, mert legfőképp ezzel a kiállással akarta bizonyítani hazai közvéleménye előtt, milyen eltökélten száll síkra a „nemzeti érdekek” védelmében.

Orbán Viktor szerepvállalása azonban semmiféle nemzetközi méltánylásra nem számíthatott. Senki nem hitte el, hogy magán Orbánon kívül bárkinek bármilyen fenntartása van Magyarországon a közvélemény számára ismeretlen luxemburgi politikussal szemben. Másfelől a legenyhébb minősítéssel is autoriternek tekintett kormányfő az ő szeretett népének leginkább azzal indokolta álláspontját, hogy a luxemburgi Juncker nem védte meg a magyar kormányt az úgyszintén luxemburgi uniós biztos, Viviane Reding emlékezetes támadásaitól, mi több, egykori luxemburgi pénzügyminiszterétől is eltűrte a magyar vircsaftot kritizáló megjegyzéseket. Szóval a luxemburgiak klánja megsértette Orbán Viktort. Ez az otromba összeesküvés-elmélet természetesen csak még kínosabbá tette a Cameron oldalán elszenvedett vereséget.

Egyébként – bár érzékelhető, hogy Orbán politikai pszichéjét erősen befolyásolják privát érzelmei – Juncker elfogadását csakugyan racionális hatalmi számításból akarta megtorpedózni. Aminek persze semmi köze a nemzeti érdekhez (bármit értsen is rajta), annál inkább motiválta viszont a jelölt politikai múltja, teljesítménye és mentalitása. A hazája kormányát tizennyolc éven át irányító, egyebek között az uniós pénzügyminiszterek testületét, az Ecofint is hosszú ideig elnöklő keresztényszocialista veterán generációja leghosszabb karrierjét futotta be, és elismert pénzügyi szakemberként alighanem a legtöbbet tette az uniós gazdasági normák érvényesítéséért. Értelemszerűen integrációpárti, de a józan kompromisszumok, a türelmes tárgyalások emberének tartják, aki nem kedveli a „forradalmas” megoldásokat, de hozzáértően fogja kezelni a válság utáni, poszttraumatikus európai gazdaságot.

Tehát mindenben Orbán antitézise. Nem harcokat folytat, hanem egyezségeket köt. És valódi konzervatív demokrata; sokan úgy vélik, jobban támaszkodik majd az Európai Parlamentre, mint elődei – márpedig a magyar miniszterelnök Strasbourgban kapta eddig a legnagyobb pofonokat.

A tények makacs dolgok. Múlt vasárnap Cameron felhívta Junckert, és gratulált „sikeres kampányához”, a megszavazott jelölt pedig közölte, hogy „kész megoldásokat keresni” a britek problémáira. Talán nem véletlen, hogy közvetlenül e beszélgetés előtt Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter azt mondta Financial Timesban, hogy „Európa Nagy-Britannia nélkül nem Európa”, és az EU intézményeinek „oda kell figyelniük London mondanivalójára”, hiszen a világ egyik legfontosabb pénzügyi központja.

Csak Orbán Viktorral nem törődött senki. Szó sem esett róla.