Mahler és a bécsiek
Sok év előtt, egy baráti beszélgetésen, amikor arról esett szó, ki mire vágyik még az életben, Jolsvai kollega azt mondta, a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertjére: amióta az eszét tudja (nem lehet az olyan régen – a szerk.) megnézi a televízióban, de egyszer a helyszínen élni át azt az élményt, mégiscsak az volna az igazi. Nem tudom, azóta sikerült-e neki megvalósítani ezt az álmát (tkp. tudom, csak tapintatból hallgatok: nyilván tudják, hogy a bejutás esélye egy a sok százezerhez), de azt tudom, hogy azóta magam is másképpen nézek erre a zenekarra: nagyon kell tudniuk valamit, ha ilyen felfokozott az érdeklődés irántuk.
Ezúttal egy exkluzív sorozat harmadik részeként érkeztek Pestre, melyben eddig az izraeli és a berlini szimfonikusokat láthattuk, sztárdirigensekkel, s melyben afféle hagyományként, egy kevésbé ismert, helyi művész alkotása után valami klasszikus darab hangzik el. A bécsiek (akiket ezen az estén Michael Tilson Thomas vezényelt) Vanhal D-dúr nagybőgőversenye után (melyben a Haydn-dallamokra fogékony szerző nemcsak azt bizonyította be a hallgatóknak, hogy akár nagybőgőre is lehet versenyművet komponálni, hanem azt is, hogy igazából azért nem érdemes, a nagybőgőt virtuóz módon kezelő Rácz Ödön meg azt, hogy miatta talán mégis) Mahler V. (cisz-moll) szimfóniája hangzott fel. A majd másfél órás mű alaposan próbára teszi a zenészeket és a hallgatókat egyaránt: hiába, nem egyszerű dolog egyszerre hűnek lenni a klasszikus hagyományokhoz, és tudatosan lebontani őket. Az V. szimfónia éppen a kizökkent harmóniáról, a tragikus befejezhetetlenségről, az elveszett édenről és a diadalmas útkeresésről is szól, a szépség újraépítésének sziszifuszi munkájáról. Az amerikai karmester barátságos szigorral terelte kordába a zenészeket, hangokat, s mászta meg a zenekarral az eléje tornyosuló csúcsokat.
Zúgott is a vastaps a végén. És méltán.
Nádas Sándor
