Magyarország lerombolja hírnevét
Az életöröm és az improvizációs tehetség helyett Magyarországon manapság a puszta szükség és a politikai depresszió uralkodik. Orbán Viktor kormánya a fájdalmas múltba révedést támogatja, és nevetségessé teszi az országot – írja Wilhelm Droste a Der Standardban megjelent kommentárjában.
A Budapesti Goethe Intézetben nemrégiben ünnepelték Magyarország csodálatos szerepét a német újraegyesítés folyamatában. Itt keletkezett az első hasadék a Vasfüggönyön, és számos NDK-s állampolgár hagyta el börtönét. „Köszönjük Magyarország” – volt olvasható a plakátokon, s szinte fájt a jelenlegi helyzetre gondolni, amely röviden inkább úgy foglalható össze, hogy „Magyarország nem, köszönjük!”
Zavarodott ország
Az elmúlt huszonöt év alatt egyetlen európai ország jó hírneve sem romlott ilyen radikálisan, mint Magyarországé. Míg a nyolcvanas-kilencvenes években Hamburgban és Drezdában sokan irigyeltek engem izgalmas budapesti lakhelyemért, addig manapság maguk a jó szándékú német barátaim is együtt érzőn néznek rám, és azt kérdezik, hogy tudok még mindig ebben az ennyire zavarodott és önkéntesen egyre kevésbé demokratikus országban élni.
A hideg és rideg Keleti-Blokkon belül 1989-ben már a fal leomlása előtt is szeretetre méltó kivétel volt Magyarország, a boldogság szigete, mert itt az emberek félelem nélkül elmondhatták a véleményüket, viccet csináltak a kommunizmusból, minden tabut bátran körbetáncoltak, mindig élvezték az életet, ahogyan és ahol csak lehetett. Ez az életöröm a szovjetek által legázolt 1956-os népfelkelés késői győzelme volt.
„Aki nincs ellenünk, az velünk van!” Ez volt a meglepően szerény, szocialista államfő, Kádár János viszonylag barátságos hatalmi követelménymaximuma. A furfangos lakosság ebből egy még liberálisabb receptet készített: „Élni, és élni hagyni!” Minden problémára találtak rögtönzött megoldást. A körülmények abszolút nem voltak kedvezőek, de egyfajta ritka optimizmus lebegett a szürke hétköznapok felett, mindenki kalandos módon kereste a saját boldogulásához vezető kerülő utat. Ezért nemzetközi megbecsülés övezte az országot. Öröknek és elronthatatlannak tűnt a jó hírnév.
És mi van ma? Láthatóvá váltak a megnövekedett jólét jelei, drága autók uralják a közutakat. De az akut nyomor jelei is nyomasztóvá váltak, rengeteg a hajléktalan és a koldus, és különösen most Karácsonyhoz közeledve kilométeres sorok álltak az ingyen konyhák előtt. A lakosság közel egyharmada puszta megélhetéséért küzd.
A remélt önrendelkezés helyett számtalan új kötelezettség keletkezett, a korábban biztos munkahelyért folytatott harc, a mindent felőrlő hitelek, amelyek még a tehetőseket is saját fogyasztásaik megfélemlített rabszolgáivá változtatták.
Nem létezik a biztos megélhetéssel bíró polgárság, amelyre olyan sokan vágytak 1989-ben, és amiről olyan türelmetlenül álmodoztak, mert mindenki ez szeretett volna lenni: egy szabad polgár. Hamar egyértelművé vált, hogy az új demokrácia megválasztott politikusainak a többsége csak saját mag tollasodik. és még ma is csak ez történik. Ezért a lakosság fele teljesen elvesztette a politikai változásba vetett reményét, és távol marad a választásoktól.
A maradék provokatív módon a nemzeti irányt választja, hogy dühödten megmutassa saját magának is és az egész világnak: a büszke Magyarország nem engedi, hogy láncra verjék. A kormány kihasználja ezt a dühöt, és amikor Brüsszel megrója a demokrácia leépítéséért és a diktatórikus kinövésekért, akkor ezzel is csak újabb pontokat szerez a hazai dühös embereknél. Óriásplakátokon követel tiszteletet a magyarok számára, és ezzel forrongásban tartja a sértett néplelket.
Abszurd színház ez, hiszen a kormány szisztematikusan eljátssza ezt a tiszteletet. A megkövetelt tisztelet értelmetlen, éppoly gyámoltalan, mint a megkövetelt szeretet. A tisztelet és a szeretet olyan ajándékok, amelyek természetüknél fogva nem kényszeríthetők ki. És ha az elismerésért folytatott harc ráadásul még hisztérikus is, akkor a tisztelet még meglevő maradéka is nevetségessé válik. Talán újabb 25 évig tart még, hogy ezt a katasztrofális kárt sikeresen orvosolják. A lehető leggyorsabban hozzá kellene fogni, én a magam részéről benne lennék.
Fordította: dr. Gonda László
