Lángol az arab világ

Királyok, sejkek, elnökök – a diktatúrák jó szokása szerint – „örökre” vélték (s talán vélik is) családi hűbérbirtokukká tenni azt az országot, amelyet vagy dinasztikus öröklés, vagy puccsok révén hajtottak hatalmuk alá. Az időközben elzavart tunéziai Ben Ali 34, az egyiptomi Mubarak 30 éven át uralkodott; a két mai „listavezető” közül a jemeni Szaleh 33, a líbiai Kadhafi 42 (!) éve van hatalmon. Mubarak a saját fiát jelölte utódának – ez már nincs napirenden –, Kadhafi és a rendszer nevében ma még a diktátor második fiúgyermeke beszél, a szíriai Basir Asszad elnök egyenesen apja örökébe lépett, a monarchiákban pedig értelemszerűen léptek a fiúk az apák helyére (például Marokkóban, Jordániában).

Tévé és internet

A családi hűbérbirtoklás egyenlő volt mindenféle politikai ellenvélemény elnyomásával, klientúraépítéssel, nagyfokú korrupcióval, a kevesek gazdagságának és a sokak elszegényedésének gyorsuló folyamatával. Csakhogy időközben alapjában megváltozott az arab világ. Rettenetesen megfiatalodott, felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik szinte teljesen szabadon tájékozódik a világban, él az internet és a kábeltelevíziózás biztosította lehetőségekkel; a „szabad világban” élő kortársaival folytat elektronikus párbeszédet, adottak számára a minták, nem föltétlenül az Egyesült Államokból, Franciaországból vagy Nagy-Britanniából, hanem olyan, az iszlámot követő demokráciákból, mint Törökország vagy Indonézia.

Ez a nemzedék alighanem csak arra a bizonyos tunéziai kürtszóra („jázminos forradalom”) várt, hogy a fölötte terpeszkedő anakronisztikus hatalmi modelleket nyíltan kétségbe vonja, és a puszta autoriter akarattal szemben demokratikus jogokat követeljen magának.

Ez a közös nevező – de ahány ország, annyi eset, annyi viselkedési forma, legalábbis a hatalom részéről. Nincs egyetlen ország sem, ahol a pozícióikat őrző autokraták vagy a helyükre lépő kormányok, junták ne kecsegtetnék engedményekkel a lázongókat. Ígér a marokkói király, az algériai elnök, Kadhafi gyermeke, a kairói katonai kormányzat, a bahreini trónörökös, a jordániai uralkodó. Közben az egyik (mindenekelőtt a líbiai „forradalom vezére”) lövet a tömegekre, a másik meg nem (Egyiptom), vagy visszatáncol (Bahrein). De hogy a jelenlegi népmozgás nem marad súlyos következmények nélkül, az egészen bizonyos.

Közös nevező tudniillik az is, hogy az arab világot beborító megmozdulásoknak se vezérük, se ideológiájuk. E hasábokon leírtuk már, mekkora mozgató erő volt hajdanán a pánarabizmus, az arab szocializmus – ma semmi hasonlót nem látni. De még – egyelőre? – azt sem, hogy az ideológiai űrbe belépne a muszlim világ ma legdivatosabb üdvtana, az iszlamizmus. Ellenkezőleg, a népmozgások jellege markánsan laikus, az iszlám csak mint fűszer van jelen.

A Korán parancsa

A tömegek azt akarják, hogy az autokraták távozzanak, a királyok csak „uralkodjanak, ne kormányozzanak”, legyenek szabadon választott parlamentek, jogokat biztosító alkotmányok a parlamenteknek felelős kormányok, és így tovább. Papíron mind szép. A (nem föltétlenül liberális) demokrácia iránti vágy elsöprő érzület az arab társadalmak túlnyomó többségét alkotó és a megmozdulásokban fölötte tevékeny fiatal (húsz-harminc éves) értelmiség körében.

Mint említettem, ők már más világban élnek. Nem értik, hogy egy jótéteménynek miért kell föltétlenül uralkodói kegy képében megjelennie, legyen szó akár pénzosztásról (Bahrein, Líbia), akár az élelmiszerárak állami támogatásáról. Nem értik, egyes autokraták miért próbálják betömni a szájukat azzal, hogy vagy maguk vezénylik le a demokratikus átmenetet (mint Mubarak próbálta Egyiptomban), vagy „csak” további két-három évre jelentik be az igényüket a hatalom gyakorlására (mint Szaleh Jemenben). Nem értik, hogy miért kínálnak párbeszédet a népnek azok, akik ugyanettől évtizedeken át elzárkóztak. S valóban: lehet-e hitele bármilyen engedménynek olyanok részéről, akikről tudni, hogy önnön hatalmuk konzerválásán kívül az égadta világon semmi más nem érdekli őket?
De a régi világot nemcsak azért nem lesz könnyű elsöpörni, mert anakronisztikusak az uralmi módszerek, hanem azért sem, mert az autokratáknak van még játékterük. A líbiai Kadhafi és a jemeni Szaleh évtizedeken át ügyesen lovagolta meg az országában meglevő sajátos ellentéteket: egyfelől a törzsieket, másrészt a földrajziakat (az előbbi esetben ez kelet–nyugat, az utóbbiban észak–dél). Rendszereiknek erős segédcsapataik vannak.

A korlátlan hatalmú egyiptomi katonai junta – előjogainak védelmében – máris rálépett az ellenforradalmi útra: a stabilitás és a normális termelő tevékenység felújításának jelszavával sztrájktilalmat hirdetett. Bahreinben is le lehet szerelni a lázongást, ha a szunnita királyi család orvosolja a lakosság kétharmadát kitevő síiták sérelmeit, s arányos vagy ahhoz közeli képviseletet enged az elnyomott többségnek a közfunkciók (állami tisztségek, hadsereg, rendőrség) ellátásában.

Ezen a ponton elérkeztünk bizonyos stratégiai megfontolások szemrevételezéséhez. Noha az Egyesült Államok és az Európai Unió kötelező feladatot teljesít, amikor támogatja az autoriter rezsimek átalakulását, a demokratizálás teljes folyamatát, nem is olyan lappangó meggyőződés Brüsszeltől Washingtonig, hogy a dolgok pillanatnyi állása szerint két út kínálkozik az arab világban. Az egyik egy felvilágosult, de erős, a stabilitásban érdekelt autokrácia, a másik a „szavazólapok uralma”, amely vagy előbb, vagy utóbb, de iszlamista pártokat segít hatalomra.

Igen, az a bizonyos „hiányzó” ideológia csak az iszlamisták birtoka. Hiába esküdöznek a mai forradalmárok Tunisztól Egyiptomig, hogy nem akarnak iráni típusú iszlám köztársaságokat (akár a monarchiák helyén is), „a Korán parancsa szerint élni” típusú meggyőződések még Nyugat-Európa nagy iszlám közösségeiben is egyre népszerűbbek. Miért ne volnának tehát azok otthon?

Veszélyben az olaj?

Nem is igazán lábjegyzet ehhez a történethez, hogy a veszély milyen mértékű. Tunéziában, ahol az arab lányok még bikiniben strandolnak, most kezdik feszegetni a „tiszta iszlám” jótéteményeit. Az egyiptomi junta – harminc éve először – iráni hadihajókat engedett át a Szuezi-csatornán. Bahrein a maga síita többségével mindig is a közeli, ugyancsak síita Irán felforgató tevékenységének első számú célpontja volt, ami egyáltalán nem tréfás ügy, lévén Bahrein az amerikai V. flotta közel-keleti támaszpontja. Ha netán „elesne”, az Egyesült Államok vizionálhatná, hogy a tengerszoros túloldalán megremeghet a szaúdi monarchia is (amellyel elnyomásban nem lehet fölvenni a versenyt), s Kuvaittól Ománig a többi. Tekintettel az olajra, nem túl vidító perspektívák. Ceterum censeo: inkább egy „erős ember”, mint egy iszlám köztársaság. Már csak Izrael miatt is.