Lafontaine meséi
Májusban elköszön a német nagypolitikától Oskar Lafontaine. A szociáldemokraták egykori vezére öt esztendővel az SPD-ből való kilépése után, idén jelentette be, hogy lemond a Baloldal társelnöki tisztségéről. MOGYORÓSI GÉZA jelenti Berlinből.
Sokak számára emlékezetes Oskar Lafontaine (Die Linke) tavaly szeptemberi éles kirohanása Angela Merkel kancellár ellen. Az ellenzéki politikus ugyanis azt vetette a Kereszténydemokrata Unió elnökének a szemére, hogy „kitűnő FDJ-funkcionárius” volt a hajdani NDK-ban. A keletnémet „KISZ-tagság” mellett a tavalyi választási kampány véghajrájában a Die Linke társelnöke a Hamburger Abendblatt hasábjain azt is a kormányfő arcába vágta, hogy külföldi tanulmányokat folytathatott, az NSZK-ba is utazhatott, nyilván lepaktált a honeckeri rezsimmel.
Nem éppen sportszerű vagdalkozás volt ez Lafontaine részéről. Ugyanis Angela Merkel a nyugat-németországi Hamburgban született, lelkészcsaládban. Édesapja hivatása révén került a Német Demokratikus Köztársaságba, majd automatikusan a Szabad Német Ifjúság (FDJ) soraiba. Lafontaine meséjében a pár hónapnyi prágai ösztöndíj „dagadt” külhoni diákoskodássá, míg a bajorországi nagyszülők felkeresése nyugati turistaúttá szépült.
Amikor Willy Brandt csaknem negyed évszázad után leköszönt az SPD éléről, Lafontaine-t, a Franciaországgal szomszédos kis régió, Saarland negyvennégy esztendős miniszterelnökét javasolta utódjának. A „tanítvány” akkor még ellenállt a kísértésnek. Ám 1995 és 1999 között már ő volt a párt frontembere, győzelemhez segítve Gerhard Schrödert (SPD) Helmut Kohl (CDU) kancellár ellenében a ’98-as szövetségi választásokon.
Egykori párttársához, majd ellenlábasához, Schröderhez hasonlóan az 1943 őszén született Lafontaine sem ismerhette a háborúban elesett édesapját. A Bonnban és Saarbrückenben egyetemista Oskar Lafontaine huszonhárom esztendősen lépett be a szocdem pártba.
A ’69-ben fizikusdiplomát szerző fiatalember politikai karrierje 1970-től ívelt felfelé. Akkortól a Brandt kancellár vezette SPD képviselője a Saar-vidéki tartományi parlamentben. Országos ismertségre a régió sikeres kormányfőjeként tett szert.
Az 1982 végétől ellenzékben politizáló szocdemek elnökhelyetteseként 1990-ben Lafontaine volt a kereszténydemokrata Kohl kihívója a Bundestag-választáson. A berlini fal ledőlése – sok elemző véli így – két évtizede megmentette King Kohlt a biztos bukástól: további nyolc esztendőre ő maradhatott az egyesült ország kormányfője. Lafontaine 1990 tavaszán az ellene elkövetett késes merényletbe kis híján belehalt, csak hosszú lábadozás után tért vissza a bonni nagypolitikába. Választási kudarca ellenére ’95-ben pártja elnökének választották. (Brandt ezt már nem élhette meg.)
Ott voltam 1998 szeptemberében a berlini Szövetségi Sajtóhivatal választási partiján. Két sonkás szendvics között, este 6-kor ért véget a tizenhat évnyi keresztény–liberális koalíció az NSZK-ban: a szavazópolgárok útilaput kötöttek az újraegyesítés atyjaként tisztelt Helmut Kohl talpára.
Az SPD-nek sikert hozó, a legelső szocdem–zöld kabinetet életre hívó baloldali vezetők utóélete elgondolkodtató. Oskar Lafontaine – átengedve a ’98-as kancellárjelöltséget cimborájának, Schrödernek – pénzügyminiszter lett a Bonnból Berlinbe áthurcolkodott új kormányban. Öt hónap után dobta be a törülközőt, lemondva az SPD vezetéséről is.
Gerhard Schröder viszont hét évig irányíthatta az Európai Unió legnépesebb államát, mígnem át kellett adnia a stafétabotot – a Lafontaine-hez hasonlóan gyakorlatias gondolkodású, ugyancsak fizikusi végzettségű – Angela Merkelnek.
A 2005-ös esztendő új korszakot nyitott Németország és Oskar Lafontaine életében. Az előrehozott választásokon fej fej mellett végeztek a keresztény pártok és a szociáldemokraták. Első ízben alakult kabinet Berlinben női kormányfővel.
Az NSZK históriájának második nagykoalíciója eredményesen működött négy évig. 2010-ben sokan sírják vissza Merkel régi csapatát. A friss team rengeteg jogos bírálatot kap. A hatalomba tizenegy esztendőnyi kényszerszünet után visszatalált liberálisok és a bajor keresztényszociálisok gyakorta homlokegyenest eltérő álláspontja miatt sok fejfájása lehet a kancellárnak. Ráadásul májusban tartományi választások lesznek Észak-Rajna–Vesztfáliában, ahol újabb és újabb pártbotrányok sározzák be a kereszténydemokraták fehérnek hitt kampánymellényét. (Lehet ebből még zakó is...)
S mit tett Lafontaine a 2005-ös évben? Visszaadta SPD-tagkönyvét. És hogy még drámaibb legyen a helyzet: a szociáldemokrata pártban csalódott politikusokból, illetve szakszervezeti aktivistákból verbuválódott parányi baloldali tömörüléshez, a nyugati országrészben működő WASG nevű szervezethez (Munka és Szociális Igazságosság – Választási Alternatíva) igazolt át. Majd egyik fő forszírozója lett a demokratikus szocializmust zászlajára tűző Baloldal (Die Linke) 2007. nyári megalakulásának.
A hajdani, honeckeri kommunista utódpártot, a PDS-t és a WASG-ot sikeresen olvasztotta össze Lafontaine. A keletnémet Lothar Byskivel együtt lett a párt társelnöke, s jelentős érdemei vannak abban, hogy az új tömörülés életképes, sőt a nyugati régiókban is számottevő erővé vált. 2009 őszén a szövetségi parlamenti választásokon a voksok 11,9 százalékát söpörte be a szocdemektől balra álló csapat.
De ha oly sikeres a Die Linke, miért húzódik háttérbe májustól Lafontaine? A közelmúltban prosztatarákkal operált politikus egészségi állapotával indokolta, hogy hátat fordít Berlinnek. Ám – ha állapota engedi – dolgozik tovább pártja Saar-vidéki parlamenti frakciójának irányítójaként. Azt még az „árulót” kiáltó ellenfelei sem tagadják, hogy a vörösborok és a francia ételek pacifista rajongója, Oskar Lafontaine strapabíró alkat.
