Könyvet írt saját betegségéről – világhírű lett a magyar orvos

– A könyveit húsz nyelvre fordították, ám magyarul csak tavaly jelent meg először. Mi az oka?

– A Szétszórt elméket még 1998-ban írtam. Hamar elkészült az első fejezet magyar fordítása is, ám az itteni könyvügynökömnek nem sikerült kiadatnia. Senkit sem érdekelt. Pedig a kötet közben megjelent Bulgáriában, Lengyelországban, Japánban, Kínában, Dél-Koreában, Brazíliában is. Nem próbálkoztam ezután a hazai publikálással. Múlt évben viszont váratlanul több hazai kiadó is megkeresett. Örülök, hogy itt lehetek a hazámban, nagyon szeretem a magyar nyelvet. A feleségem kanadai, a gyerekeim már egy szót sem tudnak magyarul. De amióta itthon vagyok, egyre több visszajön az anyanyelvemből.

– A gyerekkori emlékek is visszatérnek?

– Persze. Zsidó családban születtem Budapesten 1944-ben, két hónappal a náci megszállás előtt. Apám bútoros volt, őt munkaszolgálatra vitték el. Édesanyámmal a Vadász utcai svájci védett házba kerültünk. Ez volt a híres „üvegház”. Korábban üveges üzletként működött, majd ’44 júliusában a svájci nagykövetség kivándorlási osztálya költözött ide. A száz férőhelyes helyiségbe a csendőrök kétezer embert zsúfoltak össze. Kevesen élték túl közülük a háborút.

– Csecsemő volt még. Édesanyja hogyan tudta megmenteni?

– Egyszer bejött a védett házba egy keresztény nő, zsidó ismerőseit kereste. Anyám odament hozzá, a kezébe nyomott engem, és könyörgött: mentse meg a fiát, mert itt éhen fog halni. A nő pedig kicsempészett a nyilasok közül és elvitt a rokonainkhoz. Csak a főváros ostroma után találkozhattam újra édesanyámmal. Apám is visszajött a hadifogságból.

– Gondolt rá később, hogy felkeresi azt a nőt, aki megmentette az életét?

– Anyám nem beszélt arról, mi történt velünk a háborúban. Borzalmas traumákat élt át, a szüleit Auschwitzban pusztultak el. Sokáig nem is tudtam a Vadász utcai védett házról. Csak később, Kanadában mondta el anyám mindent. Az ötvenhatos harcokra viszont jól emlékszem, meg arra is, hogy a forradalom leverése után éjszaka szöktünk át a határon. Egyenesen Kanadába mentünk és Vancouverben telepedtünk le.

– Könnyen alkalmazkodott az új világhoz?

– A kinti iskolába néhány hónap alatt megtanultam angolul. De hamar rájöttem: a régebbi életemet el kell felejteni. Én a közép-európai kultúrán nőttem fel, Kanada pedig akkor még olyan volt, mint a vadnyugat. Az osztálytársaim között nagyon magányosnak éreztem magamat. A szüleimet pedig teljesen lekötötték a mindennapi megélhetési gondok. A családunk sem jelentett már számomra érzelmi támaszt. Egyre súlyosabb lelkiállapotba kerültem. Képtelen voltam koncentrálni, össze-vissza kapkodtam, semmit sem tudtam befejezni. A szobám úgy nézett ki, mint amin tornádó söpört át. Depressziós lettem, belső üresség és szorongás gyötört. Dühkitöréseim voltak.

– Mindez nem akadályozta meg abban, hogy két egyetemet is elvégezzen.

– Mindig orvos akartam lenni, de a figyelemzavarom miatt nem mertem az orvosira jelentkezni. Viszont felvettek irodalom-történelem szakra. A vizsgák előtti éjjel bemagoltam mindent, így tudtam elvégezni az iskolát. Ezután tanítottam is, de nem tudtam lemondani az orvosi hivatásról. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, mégis megpróbálom. Bejutottam az orvosi karra, pokoli nehezen ment, de végigcsináltam. Annyira erős volt a motivációm, hogy sikerült lediplomáznom.

– Ötven éves múlt, amikor diagnosztizálták önnél a figyelemzavart.

– Egy hospice osztályon dolgoztam, s egyik kollégám elpanaszolta nekem a lelki problémáit. Ugyanolyan tünetei voltak, mint nekem. Ekkor felkerestem egy pszichiátert: gyógyszert írt fel. A figyelemzavart mindenki genetikus bajnak tekintette, én azonban biztos voltam abban, hogy a gyerekkorban átélt lelki traumák következménye. Noha csecsemőként vészeltem át a holokausztot, tudatos emlékem nem maradt róla, a szüleimtől való elszakítás örök nyomot hagyott. A szorongató, veszélyes külvilágot egyszerűen kikapcsoltam, nem figyeltem oda. Gyógyszer segítségével tudtam megírni a figyelemzavarról szóló könyvemet. Az írás önterápia lett. Segített a gyógyulásban.

– Sőt, ön is gyógyítani kezdett pszichés betegeket. Például drogosokat.

– Nem titkoltam előlük, hogy hasonló bajokkal küszködöm magam is. Azt akartam, hogy értsék: tudom, min mentek át. A betegeknek leginkább együttérzésre van szükségük.

– És mi volt az ön drogja?

– A munkamánia. Halmoztam a feladatokat, mindent elvállaltam, hogy fontos ember érezzem magam. Ne kelljen szembe nézni kisebbrendűségi érzéseimmel. Emellett vásárlási mániában szenvedtem: mániákusan vásároltam a komolyzenei lemezeket. Előfordult, hogy több ezer dollárt költöttem egy hónapban olyan albumokra, amiket sosem volt időm meghallgatni. Nem a zene volt fontos, hanem birtoklásvágy kiélése. Megszerezni azonnal, amit akarok: ez is lehet pillanatnyi örömforrás, akár a drog. A különbség köztem és az általam kezelt heroinos fiatalok közt annyi volt, hogy ők sokkal jobban szenvedtek. Én felnőttként megérttettem: a szüleim azért adtak oda egy idegen nőnek, annak idején, hogy megmentsenek. De ezeket a drogos gyerekeket többnyire súlyosan bántalmazták a családjukban.

– Ön arról is ír, hogy a mai divatos pozitív gondolkodás mennyire káros.

– Végstádiumban lévő betegeimtől sokszor hallottam: nem értik, miért betegedtek meg, hiszen egészségesen éltek, egyetlen negatív gondolatuk sem volt. Lehet, hogy épen ez volt a baj. A pozitív gondolkodás azt hirdeti: az ember dobjon el mindent, ami fájó, bántó, csak a jóra figyeljen. A rossz érzések folytonos elfojtásába könnyen bele lehet betegedni. A fájdalmas emlékekkel szembe kell nézni, csak így lehet megküzdeni velük.

– A múlttal való szembenézés hiánya egész társadalmat is megbetegíthet, Úgy hallom, önt kifejezetten érdekli a magyar mentalitás.

– Magyarország a rákos megbetegedések gyakoriságában Európában első helyen áll, rengeteg az öngyilkos, az alkoholista. Mindez a társadalom súlyos mentális állapotát jelzi. Ennek az országnak szinte csakis vesztes háborúi voltak: a vereség beleégett a nemzeti tudatba. Az elmúlt 500 évben alig volt pár évtized, amikor függetlenek voltunk. Ráadásul a magyar népnek nincsenek rokonai: az egyedüllét, a kiszolgáltatottság és tehetetlenség is belevésődött közös emlékezetünkbe. S a kisebbrendűségi érzés átcsaphat nemzeti gőgbe, agresszív nacionalizmusba.

– A hazai hiperaktív politika pedig mindene ráterpeszkedik, mindent irányítani akar.

– Így van. A társdalom is figyelemzavarossá válhat, ha az embereket túlságosan lekötik a saját gondjaik, s képtelenek a többiekre odafigyelni. A következménye: intolerancia, a szolidaritás hiánya. A fokozódó rasszizmus, antiszemitizmus, az állandó ellenségeskedés is mutatja: az egyik legerősebb közösségteremtő erővé vált itt a gyűlölet. A himnuszban is benne van: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.”

– A jelenlegi kormány pedig azt a Horthy-korszakot restaurálja, amelynek többek közt az ön nagyszülei is áldozatul estek.

– Én nem arról beszélnék, hogy a Horthy-rendszer mit jelentett a hazai kisebbségeknek. Mit adott a többségi magyaroknak? Három millió koldus országa voltunk, kétszázezer magyar halt meg a Don-kanyarnál. Ez lenne mostani hatalom számára a példakép? Ahhoz, hogy a magyar társadalom lelkiállapota javuljon, demokratikus politikai irányváltásra van szükség. É szembe kell nézni egyéni és közös múltunkkal, hogy végre a jelenben tudjunk élni.