Kiterített tigrisbőr

Srí Lankát mi Ceylonnak ismertük meg a földrajzkönyvekből, és ezen a néven szerepelt egy ideig a függetlenség kikiáltása (1956) után. A Magyarországénál harmaddal kisebb területű szigetország a hatalmas indiai kontinens legdélebbi nyúlványának hat – Indiától nem is annyira a víz, mint inkább egy szigetfüzér választja el. A ceyloniak 1956-ban a brit uralomtól szabadultak meg, de úgy, hogy az ott élő szingaléz (buddhista) többség mindjárt különleges jogokat foglalt törvénybe önnön magának a tamil (hinduista, más kultúrájú, más nyelvet beszélő, indiai rokonsággal rendelkező) kisebbséggel szemben.

Csak szingalézül!

Ennek megfelelően Ceylonban megszületett a 70 százalékos többséget képviselő „csak szingalézül!” elnevezésű törvény, amelynek végrehajtásakor a többségi nyelvet nem beszélő tamil származású hivatalnokokat eltávolították, a tamilokkal szemben a szégyenletes magyar „numerus clausus”-ra emlékeztető kvótákat alkalmaztak, és a szingaléz központi hatalom természetesen hallani sem akart semmiféle autonómiáról, noha a tamilok – Jaffna várossal mint központtal – egy tömbben éltek a sziget északi és északkeleti részén.

A tamil sérelmek addig gyülemlettek, amíg csak – az északír IRA vagy a baszkföldi ETA mintájára – a hetvenes évek közepén meg nem alakult az LTTE (Liberation Tigers of Tamil Eelam – a Tamil Sríi Lanka Felszabadító Tigrisei) nevű szervezet, amely egy Vellupilai Prabharakan nevű elszánt nacionalista vezetésével eldöntötte, hogy csak és kizárólag erőszakos eszközökkel próbál érvényt szerezni a tamilok függetlenségi igényeinek.

Beindult a harmincéves háború. Prabharakan gerillahadsereget szervezett a dzsungelben, amely egy darabig olyan sikeres akciókat bonyolított le a Srí Lanka-i (szingaléz) kormányerőkkel szemben, hogy a sziget harmadát ellenőrzése alá vonta. Az LTTE-nek voltak szárazföldi egységei, néhány naszádból álló „haditengerészete”, utóbb még kezdetleges légiereje is. A hadiszerencse az évek során ide-oda fordult, tűz- és fegyverszünetek köttettek, békefenntartóként egy időre megjelent az indiai hadsereg is, tartós alku azonban nem jött létre az ellenségeskedő felek között. A kormány a függetlenségről, az önálló tamil államról egyáltalán nem volt hajlandó tárgyalni, az LTTE meg végig vacillált a függetlenség és az autonómia között, ám „fegyverletétel kizárva!” alapon.

Mindeközben Srí Lanka parlamentjében létezett és működött egy mérsékeltnek mondott tamil párt, amely azonban nemcsak a szingalézek lenézésének, hanem az LTTE gyűlöletének is ki volt téve. (Észak-Írországban is, Baszkföldön is működtek olyan katolikus, illetve baszk nacionalista politikai szervezetek, amelyek elutasították a terrort és a fegyveres harcot.) Utóbbi nyomott többet a latban.

Öngyilkos merénylők

Prabharakan az évek során – egészen addig, amíg a múlt héten fejbe nem lőtték – kíméletlenül leszámolt mindazokkal a tamilokkal, akik nem voltak hajlandók kellő keménységet mutatni a hadsereggel és a szingaléz közigazgatással szemben. Pénzt a háborúra zsarolással, gyilkosságokkal csikart ki a külföldre menekült és már viszonylagos jólétben élő tamiloktól. Amúgy pedig az általa ellenőrzött területről kiűzött pár százezer, latens ellenségnek tekintett muzulmánt.

És nem maradhat ki a curriculum vitae-jéből, hogy ő „találta ki” – nem pedig az Al-Káida – az öngyilkos merényletek intézményét. A tamil tigrisek találmánya a derékra erősített, egy gombnyomással detonálható gránátfüzér is. A világ felfigyelt rá, amikor csaknem 15 évvel ezelőtt egy robbanóanyaggal megrakott teherautó áttörte Colombóban a Nemzeti Bank kapuját, és a merényletben kilencven ember vesztette életét, s több mint ezer (!) sebesült meg. Nem kevésbé, amikor egy – a „tigrisek” által kiképzett – asszony még öt évvel ennek előtte a földig hajolt Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnök előtt, a lábát hagyomány szerint megérintendő, majd megnyomta az övén azt a bizonyos gombot... Radzsiv azonnal életét vesztette. Meghalnia azért kellett, mert a békefenntartó indiai hadsereg egy ponton a „tigrisek” ellen fordult, likvidálásuk nyilvánvaló, ám megvalósíthatatlan szándékával.

Idővel aztán nem is annyira a Srí Lanka-i hadsereg offenzívái, hanem inkább a harc eredménytelensége ásta alá Prabharakan mozgalmát. Ennek a forgatókönyvét is ismerjük. Elapad az utánpótlás. A fiatal tamilok (északírek, baszkok) egyre kevesebb készséget éreztek arra, hogy beálljanak a „tigrisek” közé, a vezér meg – mint Hitler 1945 tavaszán – kénytelen volt már gyerekek közül toborozni. Ráérezvén az LTTE belső gyöngülésére, idén januártól a kormányhadsereg minden erejét bevetve támadt rá a „tigrisek” állásaira. A „tigrisekkel”, akiket csak elértek, végeztek, a vezérkarral egészen biztosan. Minthogy újságírókat soha nem engedtek a harcok helyszínére (információkkal csak a Vöröskereszt szolgált), nem tudni, kitűzte-e az LTTE a fehér zászlót, vagy sem; harcban, avagy kivégzés által esett-e el az egész „tigrisvezérkar”, mind egy szálig. Hivatalosan azt mondják, harcban, de ennek kevés a hitele.

Lesz-e autonómia?

A múlt hét elején Rajapaksa elnök ünnepélyes keretek között jelentette be a parlamentben, hogy a tamil tigriseknek végük. A fővárost ennek hallatán ünneplő tömeg lepte el, de a parlamenti padsorokból hiányoztak a (mérsékelt) tamil képviselők. Megint csak haladó európai és más példákból tudjuk, hogy terrorszervezetekkel sőt -hadseregekkel le lehet ugyan számolni, ám a probléma, amiből kinőttek, ettől még nem deklarálható megszűntnek. Főként ha egy kisebbség jogos sérelmeiről van szó.

A húszmilliós Srí Lankán élő hárommillió tamillal szemben a győzteseknek nagyvonalúságot kell mutatniuk, amit valószínűleg csak a fél évszázada követelt autonómia tehet manifesztté.

Kapcsolódó cikkeink: