Kína feloldozása
Baljós előjelek után az amerikai véleményformálókat kellemes meglepetésként érte az Egyesült Államokba látogató Hu Csin-tao kínai elnök rugalmassága. A The New York Times vezércikkben látta jónak kifejteni, hogy egy „újdonsült együttműködő partner” bukkant fel az amerikai látótérben. Tény, hogy a kínai vendégnek egy percre le nem fagyott a mosoly az arcáról, nem kérte ki népének nevében a kongresszusi szidalmakat, viszont többet ígért vendéglátóinak, mint bármely vezetőtársa valaha is. Azért persze nem annyit, mint az amerikaiak szerettek volna. ACZÉL ENDRE írása.
Mielőtt Hu megérkezett volna, az amerikaiak jobbára a kínaiak „bűnlajstromával” foglalatoskodtak. Úgy találták, hogy a kínaiak, akik velük ellentétben úgy rázták le magukról a gazdasági-pénzügyi világválság terhét, mint kutya a vizet, megittasultak önnön erejük tudatától, és „izmoznak”. Nem tesznek egy komoly lépést sem afelé, hogy szándékosan alulértékelt valutájuk a dollárral szemben erősödjék, azaz őrzik orv módon megszerzett kereskedelmi előnyüket. Aztán: szándékosan diszkriminálják a Kínában beruházni akaró amerikai vállalatokat, miközben a tőlük lopott szellemi javakkal (szoftverekkel) stafírozzák ki a vállalataikat. Továbbá: móresre tanítják az Amerika feltétlen védelmét élvező Japánt a Dél-kínai-tengeren, de közben el nem ítélnék agresszív barátaikat, az észak-koreaiakat. Végül: repülőgép-anyahajókat építenek, és a Kínába látogató Gates amerikai védelmi minisztert azzal „köszöntik”, hogy bemutatják neki a híres amerikai harci gép, a „Lopakodó” kínai változatát, az interneten meg szítják az Amerika-ellenes, hazafias érzelmeket.
Ezzel a háttérrel indítványozta a londoni The Economist, hogy Hu Csin-taónak „el kellene ismernie azt a stabilizáló szerepet, amelyet az Egyesült Államok játszik a térségben, mivel ebből az ő országa – szabad hajózási útvonalak és biztonságos közel-keleti olajszállítmányok formájában – hatalmas mértékben profitál”. Csodák csodája: Hu megfogadta a londoni hetilap tanácsát, amennyiben Kína az Obama–Hu-tárgyalásokról kiadott közös közleményben „üdvözölte azt a stabilizáló erőt”, amelyet Amerika képvisel az említett térségben. Igaz, cserébe ezzel majdnem egyenértékű verbális ajándékot kapott: Amerika a maga részéről örömét fejezte ki, hogy „egy sikeres Kína mind nagyobb szerepet visz a világpolitikában”.
Nagy bevásárlás előtt
Minthogy az amerikai–kínai csúcstalálkozót nagy gonddal készítették elő, és mindkét fél tudta, mire számíthat a másiktól, a Hu-vizitet megelőző komor amerikai panaszok még csak köszönő viszonyban sem voltak azzal a pompával, amellyel a kínai elnököt a Fehér Házban fogadták. A díszlövések annak is szóltak, hogy a vendég nem jött üres kézzel. Látogatására időzíthették annak a bejelentését, hogy Kína szokatlanul nagy összegben, 45 milliárd dollárért vásárol amerikai árut, ami más megközelítésben 235 ezer amerikai munkahely megőrzését jelenti. (Kínával szemben mindmáig az a legfőbb vád, hogy olcsó exportjával a munkanélküliséget növeli Amerikában.)
Hu ígéretet tett arra is, hogy tompítják annak a kínai tervnek az élét, hogy az állami tulajdonú kínai vállalatok csak olyan új technológiákat vásárolhatnak, amelyeknek a szabadalmát Kínában fejlesztették ki. E kétségkívül durván protekcionista lépés visszavétele, párosulva a lopott amerikai és nyugat-európai szoftverek auditálásával, amire kínai részről ugyancsak ígéret történt, a The New York Times szerint nagymértékben csökkentheti az amúgy páratlanul erős, globalizált kínai–amerikai gazdasági kapcsolatokban a feszültségeket.
Márpedig ez az, ami számít. Kína katonai erejének látványos felfutása, az ország idegenkedése attól, hogy valamennyire is megfékezze harcias észak-koreai barátját; óhaja, hogy szabad keze legyen ne csak Tibet, hanem Tajvan és a Dél-kínai-tengeren lévő szigetcsoportok fölött is – nos, mindez tömegnyi feszültségforrás, de nagyságrendjében még csak nem is mérhető ahhoz az aggodalomhoz, amely az Egyesült Államokat a kínai gazdaság megállíthatatlan gyarapodásának láttán elfogja.
Pártkapitalizmus
Obama azt mondja, legyen „barátságos versengés”, de mindenki tudja, hogy ha valamilyen csoda folytán Kína fejlődése és gazdasági terjeszkedése le nem fékeződik, akkor három évtizeden belül a Mennyei Birodalom lesz a világ első gazdasági hatalma. S akkorra ki tudja, mekkorára nőhet Amerika jelenleg 3000 milliárdos adóssága Kínával szemben? Ki tudja továbbá, meddig tartható fenn az a jó világ, hogy – élve a dollár kiváltságos helyzetével – Amerika mindenkinél olcsóbban jut hitelekhez. Állampapírt ad áruért, miközben a kínaiak árut állampapírért, de az adós–hitelező-viszony még akkor sem tartható fenn örökkön-örökké, ha azt a bizonyos árut ugyanolyan mennyiségben, mint Amerikában, a kínaiak sehol másutt nem tudják „lerakni”.
A legfélelmesebb az egészben az, hogy a kínai gazdasági csodát egy diktatórikus berendezkedésű politikai rendszer valósítja meg, amelyből minden hiányzik (átláthatóság, joguralom, fékek és ellensúlyok, vélemény- és sajtószabadság), ami az Egyesült Államokban szentnek számít.
A Time hírmagazin legfrissebb számában egy publicista azzal a meghökkentő közléssel állt elő, hogy „Kína jobban műveli a kapitalizmust, mint az Egyesült Államok”. Holott ebben elvileg semmi logika nincsen. Pedig van. A végsőkig centralizált, a szabad vállalkozásokat egyszerre kézben tartó és szabadon engedő kínai kormány (a „kommunista párt” álcájában) hihetetlenül komplex gazdasági-pénzügyi kérdésekben mindig képes körültekintő és racionális döntéseket hozni, miközben Obama kormánya alig tudja, mit kezdjen magával és az országgal. Példa: az a gazdaságösztönző csomag, amelyet a válság láttán Peking megvalósított, méreteiben is, hatékonyságában is összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az amerikai. A rettenetes tömegű pénzt infrastruktúrába ruházták be, hogy ezzel is tágítsák gazdasági terjeszkedésük alapjait.
Logikát talált a múlt század egyik legfelkapottabb politikai gondolkodója, „a történelem végét” sugalló amerikai Francis Fukuyama is. Azt írta a The Financial Timesban, hogy „olyan korszak kezdődött, ahol az amerikai stílusú liberális eszmék immár nem lesznek uralkodók”. Mondta ezt egy olyan ember, aki a kelet-európai rendszerváltozások után „a nyugati liberális demokráciákat a kormányzás végső formájaként” jelölte meg. Mára rájött, hogy alábecsülte az autoriter rendszerek válságkezelési képességeit. A gazdaságban legalábbis. Belátta: tévedett. Elismerte, hogy „sok kínai” úgy gondolja: az ő országuk jár a helyes úton, nem pedig Amerika.
A nép hangja
S noha Fukuyama még mindig hisz abban, hogy ez a demokráciadeficit egy ponton fékezni fogja Kína gazdagodását, nem állítja, hogy a „nép hangjának” meghallásához feltétlenül nyugati típusú demokratikus választások kellenek. Mert Peking erre a hangra vitathatatlanul figyel, gazdasági erőforrásait is a gyöngék és a szükséget szenvedők igényei szerint csoportosítja át. Tehát?
