Kik azok a britek? – Identitászavarok a szigeteken

A tankönyvszerű válasz szerint a Brit-sziget lakói a britek, vagyis az angolok, a walesiek és a skótok. Ezt a Nagy-Britanniát Észak-Írország egészíti ki Egyesült Királysággá. Az iskolás gondolkodás már itt gellert kap, mert Észak-Írország lakói közül a protestánsok öntudatos britnek, a katolikusok pedig még öntudatosabb írnek vallják magukat.

Az igazi vitát mégis a nagyobbik szigeten váltja ki a „britség” fogalma, ami többszörösen is az erőszakos hódításokhoz kötődik. Az angolok több évszázados harcok révén szerezték meg Skóciát és Walest, majd immár együtt (bár angol dominanciával) a fél világot, létrehozva a Brit Birodalmat. A britek a világtörténelem egyik legnagyobb birodalmának a polgárai lettek, még ha a londoni East End, a walesi bányák és a skót felvidék szegényei nem sokat profitáltak is a hírnévből. A birodalom felbomlásával, a gyarmatok elvesztésével azonban a szigetország lakói új identitást kezdtek keresni maguknak. Az angolok által egykor meghódított, nyelvüktől és nemzeti önállóságuktól megfosztott népcsoportok egyre kevésbé akarnak „britek” lenni.

Először az ír függetlenségi mozgalom mutatta meg, hogy a nemzeti érzés fontosabb azoknál az esetleges előnyöknél, amelyeket a Londonból irányított, nagy és gazdag országhoz való tartozás jelent. Az elmúlt évtizedekben Wales és Skócia lakói körében is egyre erősebb lett a nemzeti érzés. Brit identitásukat feladva az évszázadokkal előbb elvesztett történelmi nemzetbe való visszatérést választják.

Ennek a visszatérésnek látványos, de nem kizárólagos útja a régen feladott anyanyelv újraélesztése. A köztársasági Írországnak 1937 óta az ír a hivatalos nyelve, terjesztése az állami kultúrpolitika prioritása, bár ezzel együtt ma is csak néhány tízezer ember használja anyanyelvként. És miközben a városi értelmiség körében „cool” lett valamennyire tudni írül, egyre kevesebb az a vidéki fiatal, akinek ez az anyanyelve. Így az ír nyelv nem a hétköznapi kommunikáció eszköze, hanem inkább a nemzeti identitás és a britektől való elhatárolódás jelképe.

A walesi nyelv (welsh) sokkal elterjedtebb Walesben. Az országrész lakóinak ötöde beszéli, jelentős részük anyanyelvi szinten. A kilencvenes évek óta ez a második hivatalos nyelv, sok helyi hivatal és önkormányzat alapvetően ezt használja. Személyes élményem is van erről, mert az Európa Tanácsban jó barátságba keveredtem Paul Flynn walesi munkáspárti képviselővel. Paul feleségével együtt olyan walesi családból származik, amely ősi anyanyelvét kényszerűen feladva, generációkon át angolul beszélt. Ők viszont megtanulták a walesi nyelvet, otthon tudatosan ezt beszélték, így gyermekeiknek ez lett az anyanyelvük. Sőt Paul, aki angol nyelven kezdte újságírói pályáját, több könyvét is walesiül írta. Az a sok száz millió ember, aki világszerte keményen küzd azért, hogy maga és a gyermekei megtanuljanak angolul, talán furának tartja ezt a magatartást. De ha tudjuk, hogy az egy főre jutó GDP lényegesen alacsonyabb Walesben, mint Magyarországon, akkor talán megértjük a gazdag Angliával szembeni ellenszenvet és a nemzeti öntudat reneszánszát. Wales szegénysége és relatíve kis mérete miatt ugyanakkor nem küzdhet komolyan az állami függetlenségért, a nemzeti újjászületés elsősorban nyelvi és kulturális téren történik.

Skócia számára viszont reális cél a nemzeti függetlenség megszerzése. A Brexit újabb lökést adott a függetlenségi törekvésnek, amely a 2014-es népszavazáson 46 százalékot kapott. Ezt követően a függetlenségpárti Skót Nemzeti Párt tarolt a parlamenti választásokon, a londoni parlament 59 skóciai tagjából 56 ennek a pártnak a képviselője. A skótok hagyományos nyelvét, a gaelt csak a lakosság egy százaléka beszéli, és nincsenek is ír vagy walesi méretű kampányok a masszív terjesztésére. A skótoknak a régi nyelv újjáélesztése nélkül is erős nemzeti hagyományaik vannak. A skót egyház a katolikusba hajló angol High Churchcsel szemben kálvinista, erősen protestáns irányzatú. Skócia a 17. század elejéig önálló királyság volt, gazdag történelemmel és hősi mítoszokkal. A skót társadalomban jóval erősebb az egyenlőségre, a szociális méltányosságra való törekvés, mint Angliában, amely ma is erősen osztályalapú. Skócia társadalmát, puritán ethoszát, tájait és még az angol itteni akcentusát tekintve is jobban hasonlít Skandináviához, mint Dél-Angliához. Nem véletlen, hogy a The Guardian felmérése szerint a skótoknak mindössze 19 százaléka vallja brit identitásúnak magát.

Figyelemre méltó, hogy a függetlenségpárti nemzeti mozgalmak mindhárom országrészben erősen baloldaliak. A magyar médiában bántó leegyszerűsítéssel nacionalistának nevezett Skót Nemzeti Párt balra áll a Munkáspárttól, és lényegében a skandináv szociális modell híve. Az ír (és északír) Sinn Fein az Európai Parlamentben a kommunista (Egyesült Baloldal) frakció tagja. A Wales függetlenségéért küzdő Plaid Cymru is a demokratikus szocializmus hívének vallja magát. Mindezen csak nálunk szokás csodálkozni. A nemzeti függetlenség valójában eredendően baloldali cél. Különösen olyan országokban, ahol a kisebbségi nemzetek gazdaságilag és kulturálisan is elnyomva (vagy hátrányos helyzetben) érzik magukat a többségi nemzethez képest.

Az Egyesült Királyságban ma egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy a „brit” fogalom elvesztette az értelmét. Az angolokon kívül csak az északír protestánsok vallják magukat britnek, de a fiatal angolok számára már fontosabb az európai identitás, mint a hajdani Brit Birodalom iránti nosztalgia. Az ír, a walesi és skót a függetlenségi mozgalmakra válaszul kialakulóban van egy angol nemzettudat is. A skót parlament és a walesi nemzetgyűlés megalakulásakor komolyan felmerült, hogy az angoloknak is járna egy saját törvényhozás. Sporteseményeken, helyi angol intézményeken egyre többször látni a hivatalos Union Jack helyett a Szent György-keresztes angol zászlót. Az angol nemzeti mozgalom eredetileg erősen jobboldali, szélsőjobb ízű volt. Mára azonban az angol identitásnak kialakult egy pozitív, kulturális olvasata is, eszerint mindenki angol, aki Angliában él és azonosul az angol szokásokkal. A „britség” és az „angolság” kapcsolatáról kisebb könyvtárnyit írtak össze már. Ha azonban a skótok és a walesiek kihátrálnak a britségből, akkor ennél a skolasztikus vitánál sokkal izgalmasabb kérdés lesz az angolok viszonya Európához.