Ki bocsát meg kinek?
Je suis Charlie. Két hét óta ez a három szó fejezi ki a terrorellenes európai szolidaritást, emlékeztet a január 7-én Párizsban meggyilkolt tizenhét ártatlan áldozatra. A hozzátartozók iránti nemzetközi együttérzést fejezte ki, hogy a francia trikolór színeivel világították meg Párizsban az Arc de Triomphe-ot, Rómában a Colosseumot, Londonban Nelson admirális szobrát, Berlinben a Brandenburgi kaput. Mohamedánok, zsidók, keresztények, demokratikus pártok, tömegszervezetek képviselői együtt tüntettek a terror ellen.
Párizsban és Jeruzsálemben már eltemették a halottakat, amikor egy, a Charlie Hebdo karikatúráira emlékeztető figura büszkén bejelentette videón, hogy az al-Káida vezérének parancsára hajtották végre a merényletet. „Bosszút álltak a prófétát ért sérelmekért.” A „szóvivő” szerint az al-Káida finanszírozta az akciót, vezetője választotta ki a három önkéntes végrehajtót, ők pedig „a próféta iránti végtelen tiszteletből vállalták a feladatot”.
Bármi játszott is szerepet a gyilkosok tettében, ma már lényegesebb annak lehetőség szerinti megakadályozása, hogy a Charlie Hebdo-eset megismétlődjék. Lehetőség szerinti – mert teljesen kizárni nem lehet. A napi sajtóból értesültünk arról, hogy egyes országokban milyen biztonsági intézkedéseket hoztak, terveznek. Ezek persze korlátozzák állampolgári szabadságunkat, de szükségesek. Bár az al-Dzsazíra és az Iszlám Állam különböző csoportjai közölték, „a Charlie Hebdo csak a kezdet volt, további akciók vannak előkészületben”, biztonsági szakemberektől tudjuk: semmi konkrét jel nem utal arra, hogy Magyarországot is merénylet fenyegetné. De teljes biztonság nincs.
A történelem során számtalan bűntényt követtek el vallásuk nevében keresztények, zsidók, hinduk, mohamedánok. Bár Írországban most is lőnek egymásra az ugyanazt az Istent imádó katolikusok és protestánsok, a vallási fanatizmusra visszavezethető terror korunkban mindenekelőtt az iszlámhoz kötődik. És persze vallási indíttatástól független, nacionalizmusra, fajgyűlöletre alapuló bűncselekményeket hajtanak végre a többségi társadalom tagjai is.
Nem külföldi bevándorló, hanem született magyar volt történelmünk leghírhedtebb anarchistája, az első világháborúban kitüntetésekkel dekorált biatorbágyi vasútrobbantó katonatiszt, Matuska Szilveszter. És magyarok voltak legutóbb a cigánygyilkosok is. Németországban sem külföldi menekültek gyilkolták sorozatban a vendégmunkásokat, hanem német neonácik. A toulouse-i zsidó iskolában francia lőtt géppisztollyal a diákokra. Gyilkosokért egy nemzetnek sem kell a szomszédba mennie. Van otthon is elég.
Társadalomtudósok, kommentátorok ma azt kérdezik: miért Franciaországban történt az utóbbi évek legszörnyűbb gyilkossága? Talán mert ez az ország a terroristák első számú célpontjának, a szabadságnak, egyenlőségnek, testvériségnek a szimbóluma. Innen származik a felvilágosodás, itt kezdeményezték az állam és egyház szétválasztását, itt jelentek meg az első cenzúramentes újságok, itt született az első felségsértő karikatúra (a király bilin ülve). A terroristák szemében a Charlie Hebdo kicsiben megtestesítette mindezt.
A lap persze mindent megtett azért, hogy kiérdemelje gyűlöletüket. „A humorban nem ismer tréfát!” – írta róla a Libération. Mindent kigúnyol. Minden vallást, politikát, intézményt, azok képviselőit. Teszi ezt hol szellemesen, hol ízléstelenül, sértőn. Vallásos emberek érzékenységét gyakran bántja. Az enyémet is. Kézbe se vettem. Mások feljelentik. Demokráciában ez a tiltakozás módja. A bíróság dönt, hogy a kérdéses karikatúra megfelel-e a sajtószabadság előírásainak. (Egy karikatúránál, amelyen a pápa egy kislány szoknyája alá kukucskál, és ezért a vádló vallási érzülete megsértéséért kér büntetést, a bírónő így okolta meg felmentő döntését: „Azt gondolom, ezt látva a Jóisten elmosolyodik, és azt mondja: száz ilyen karikatúra sem árt annyit a vallásnak, mint egy pedofil eset, amelyben egyházi személy is érintett.”) A bíróságok – nem csak Franciaországban – tudnak különbséget tenni istenkáromlás és humor között. Ízlés és törvény: két külön dolog.
A franciák szeretik a lapot, ezt a stílust. Heti hatvanezer fogyott belőle. A merénylet utáni első számot ötmillió példányban nyomták. Címoldalán a könnyező próféta, kezében a gyilkosság ellen tiltakozók jelszavával: „Charlie vagyok.” Fölötte gesztusértékű felirat: „Mindent megbocsátunk.” Ki bocsát meg kinek? Mindenki értse, ahogy akarja. Franciaországban vagyunk.
A Charlie Hebdo szerkesztőinek, a védelmükre érkező rendőröknek, a kóser üzlet vásárlóinak meggyilkolása világraszóló felháborodást keltett. Azért gyilkolták meg őket válogatás nélkül, mert újságírók, mert rendőrök, mert zsidók. Úgy gondolom, általános véleményt fogalmazott meg hat nagy európai liberális napilap (La Gazzetta, The Guardian, La Stampa, Le Monde, El País, Süddeutsche Zeitung) közös kommentárja: „A támadás demokratikus társadalmunk alapjai ellen irányul. A szabad állampolgár, az őt védő rendőr és a nyilvánosságot biztosító sajtó ellen. Mindnyájunk ellen.”
Ennek megfelelően a terror elleni nemzetközi összefogást tükrözte az a tüntetéssorozat, amelynek első napján csak Párizsban másfél millió résztvevője volt. A felvonulásról készült kép történelmi jelentőségű. Első sorban a világ vezető politikusai. Szövetségesek, mint a francia François Hollande és a német Angela Merkel, ellenfelek, mint az izraeli Benjámín Netanjáhú és a palesztin Mahmúd Abbász. Mellettük, mögöttük a világ félszáz jelentős és kevésbé jelentős politikusa. Köztük Orbán Viktor magyar miniszterelnök.
Álljunk meg itt egy pillanatra. Ő még a helyszínen nyilatkozott a magyar televíziónak. Nem a terror elleni nemzetközi küzdelemről beszélt ebben a multikulturális környezetben, hanem arról, hogy amíg ő a miniszterelnök Magyarországon, addig az ország nem lesz „bevándorlók célpontja”. „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között” – mondta Orbán. Szavait másnap minden világnyelven közölte a média. A legenyhébb megjegyzést a német tévében hallottam. „A magyar miniszterelnök eltájolódott. Azt hitte, hogy a háza mellé épített stadionban és nem a Place de la Concorde-on beszél. Nem értette, mi történik körülötte. A bevándorlást ellenezte egy olyan tömeg előtt, amelynek többsége bevándorló. Szerencséje, hogy nem értették.”
De nekünk, magyaroknak szégyenünk. Az embernek kétsége támad Orbán intellektuális képességei felől. Valóban egy terror elleni, világraszóló tüntetés alkalmából, Párizsban kell azzal az eszement állítással nevetségessé tenni országát, hogy a demokráciát a bevándorlás fenyegeti? Nem mentség, hogy külföldön tett kijelentéseit általában itthoni híveinek szánja. Olyanoknak, akik helyeslik, hogy nálunk a társadalom és politika kart karba öltve akadályozta meg a húszas-harmincas években a zsidók integrációját vagy mindmáig a cigányokét. Pedig itt lenne az ideje, hogy mi is megértsük, amit Hegyeshalomtól nyugatra egyre többen tudnak: akkor is lehet valaki fekete, barna, sárga bőrrel jó európai, magyar, német, francia, ha nem vasárnap megy templomba imádkozni, hanem pénteken mecsetbe vagy szombaton zsinagógába.
