Ki a fenét érdekli ma Karadžić?
1992. április 6-án – amikor Jugoszlávia már csak a nevében létezett – az ENSZ önálló és független államként ismerte el Bosznia-Hercegovinát. Az országban kisebbséget alkotó boszniai szerbek nacionalista pártja, illetve vezetője, Radovan Karadžić ezt a döntést nem fogadta el. Bő egy hónapra rá kikiáltotta a Boszniai Szerb Köztársaságot, s három éven át fungált elnökeként. Ez a három év az ország számára maga volt a pokol. A szerbek – hátukban Miloševićtyel, a „maradék-Jugoszlávia” elnökével – „tiszta”, azaz bosnyákoktól és horvátoktól mentes területeket akartak bevinni az álomba, Nagy-Szerbiába, s minél többet. Ezt a „projektet” azonban etnikai tisztogatások, deportálások, olykor tömeggyilkosságok nélkül nem lehetett megvalósítani. A mára már kissé elfeledett események egyik mozgatója a bő évtizede bujkáló s a minap letartóztatott Karadžić, az egykori szarajevói pszichiáter, költő és író volt. ACZÉL ENDRE írása.
Eleinte remekül mentek a dolgok. Nemcsak a boszniai szerbek működtettek önálló államot, hanem még – Krajinai Szerb Köztársaság néven – a horvátországiak is. (Hosszú pályafutásom alatt ez utóbbitól volt szerencsém saját „vízumot” is kapni. Ez a papír arra jogosított fel, hogy vendéglátóim jóvoltából, több magyar újságíró társaságában, megszemlélhessem a kelet-szlavóniai Vukovárt, amelyet a jugoszláv néphadsereg porrá rombolt. Hogy ezzel miért akartak dicsekedni? – máig nem tudom.)
Szép nagy boszniai és horvát területdarabok kerültek a Belgrádból irányított „határon túli” szerbek kezére, olyan nagyok, hogy Dobrica Ćosić író, Jugoszlávia rövid életű államfője azt mondta nekem egy interjúban: „Túlnyertük magunkat, ez nem vitás.” Ami úgy volt értendő, hogy a boszniai szerb hadak (vezérük, a kegyetlenségéről és cinizmusáról ismert Mladić tábornok ma is szökésben van) meg a jugoszláv belügy által intenzíven felkarolt krajinai szerb fegyveresek jóval nagyobb részt hasítottak ki Bosznia, illetve az immár ugyancsak független Horvátország testéből, mint amekkorát a szerb lélekszám indokolt volna.
Itt azonban meg kell állnom egy percre. A szerbek szempontjából Jugoszlávia széthullása körülbelül annyit jelentett, mint a magyaroknak a történelmi ország elvesztése. A „nagy egészben” többségben voltak, az utódállamokban kisebbségben. Ez az állapot különösen Bosznia-Hercegovinában volt szembetűnő. Itt a szerbek az összlakosságnak úgy negyven százalékát tették ki, szemben az ötven százalékot is meghaladó bosnyák– muszlim és a hozzájuk csapódó horvát lakosságaránnyal. A szerb nacionalista vezetők elviselhetetlennek gondolták, hogy ők „valaha is” kisebbségbe kerüljenek – és ez a meggyőződésük történetesen találkozott Slobodan Milošević jövőképével.
Csupán a nemzetek közössége volt az, amelyik a kibontakozó polgárháború közepette útját állta Nagy-Szerbia álmának. Igaz, az ENSZ és annak békefenntartó katonasága alapvetően tehetetlen volt a harctéri események alakulását illetően, de a napnál világosabb volt kezdettől fogva, hogy Horvátország megcsonkítását, Bosznia-Hercegovina feldarabolását senki nem fogja legitimálni.
Nem – de tombolt az erőszak, hogy hátha... Az egész boszniai szerb különítmény (érdekes módon csupa volt tanár és bölcsész, költő, pszichiáter, tanszékvezető, Shakespeare-kutató stb.) azon dolgozott, hogy elvegye annak a bizonyos bosnyák–muszlim többségnek a kedvét a függetlenségtől. Sok vérrel. Ebben az összefüggésben az elvileg ENSZ-védettséget élvező srebrenicai tömeggyilkosságot (1995) szokás fölemlegetni eklatáns példaként, de – az én szememben legalábbis – Szarajevó, a bosnyák főváros éveken át tartó elszigetelése és brutális lövetése a történet legriasztóbb fejezete. (Amelynek egyébként az volt az „értelme”, hogy Karadžić boszniai szerbjei ne a Szarajevótól mindössze pár kilométerre fekvő Pale városkában, hanem magában a fővárosban üthessék fel a Boszniai Szerb Köztársaság tanyáját.)
A hadműveleteknek sok bűnöse volt. Mellesleg szólva nemcsak szerbek, hanem horvátok, bosnyákok is. Az emberi(es)ség elleni bűntettekben minden nemzet osztozott. De ahhoz, hogy az egész hajdani Jugoszlávia fölötti szerb hegemónia vérrel való megőrzésének mentora, spiritus rectora maga az immár halott Milošević volt, kevés kétség férhet, mint ahogyan ahhoz is, hogy ő állott a „parancsnoki lánc” legtetején. Hogy ebben a láncban hol volt Karadžić, megvallom, nem tudom.
Azt azonban igen, hogy ő és boszniai munkatársai még a Miloševićénél is vadabb szerb nacionalizmust képviselték.
Hogy mi lesz Karadžić sorsa Hágában (ahol igen szép vádirat várja, a népirtással az élen), az tudható. Utódát, a még nálánál is vadabb Plavšić asszonyt régen elítélték, ma egy svédországi börtönben vezekel, ha vezekel. Hetvennyolc évesen. Ugyancsak régen elítélték az ő parlamenti elnökét, Momćilo Krajišnikot.
Milošević, mint tudjuk, ítélet előtt halt meg. Amit ezekre bizonyítottak rá, az több mint elég Karadžić elítéléséhez. Bizonyos, hogy a ma 63 éves férfi sokat nem fogja szívni a szabad levegőt. Igazat szólva ez már a kutyát sem érdekli, talán a szerbek többségét sem.
Azt, hogy a szerbek többségét mi érdekli, jól tudjuk azóta, hogy Boris Tadić elnök Demokrata Pártja nyerte meg májusban a választásokat. Tadićék a kampányban is félreérthetetlenné tették, hogy Szerbia számára egy út van: az Európai Unió. S ha ehhez annak a végigjárására van szükség, hogy minden háborúst bűnöst kiszolgáltassanak – mert ezt követeli meg Európa rendje –, akkor ők készséges partnerek.
És „Európa” vette a belgrádi üzenetet. Dacára annak, hogy akkor még Karadžić szabadlábon volt, Brüsszel gyorsan – a választások előtt – aláírta a társulási és stabilizációs egyezményt (az „előszoba-megállapodást”) Belgráddal. Tadić ezzel nyert, noha április közepén még vesztésre állt. És amikor kormányt tudott alakítani – július közepén –, akkor gondoskodott róla, hogy a viszonszolgálat legyen az első lépés. Lefogatta Karadžićot.
A játszma izgalmas. Afelől ugyanis kevés kétség lehet, hogy Karadžić a maga elváltoztatott külsejével, álnevével csak azért élhetett békében Belgrád panelvilágában, mert Milošević utóda, a hágai nemzetközi bírósággal való együttműködésben eléggé intranzigens Koštunica miniszterelnök igazgatta a belbiztonsági szerveket. Amint azok élére új ember került, kigyulladt a „zöld fény”. Gyereknek kell lenni ahhoz, hogy valaki feltételezze: a „hatóságok” semmit sem tudtak erről a magát Dabićnak mondó, tökéletes papírokkal felszerelt emberről. Dehogyisnem. Csak épp Koštunica mindig abból indult ki, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság a szerbellenes elfogultság intézményesített szerve, amelynek nem megadni kell, hanem épp hogy elvenni tőle „a” szerbek fölötti ítélkezés örömét.
Koštunica nem akart vagy nem tudott tisztába jönni azzal, hogy milyen súlya van az ő ostoba (bár nem mindig indokolatlan) sérelmi politizálásának. Tadić annál inkább. Én történetesen azért rokonszenvezek vele, mert felismerte, hogy ha a szerb nép ugyanazokat a jogokat óhajtja élvezni, mint amelyeket évtizedeken át (és minálunk, magyaroknál sokkal előbb), akkor a mai páriasorból csak úgy tud kilépni, hogy elfogadja a ráerőszakolt játékszabályokat. Amelyeket ugyan – ideértve a kosovói függetlenséget is – lehet nem szeretni, de tudomásul kell venni. Tadić filozófiája szerint egy uniós előcsatlakozás, egy vízummentes utazás, egy anyagi értelemben is kinyíló világ (megint) többet jelent és ad a szerbeknek, mint az atavisztikus nacionalizmus, amelyből lelki öröm ugyan van, de hozadék kevés.
Lám, Tadić visszaküldi a szerb nagyköveteket mindazokba a fővárosokba most, ahonnan Kosovo elismerése miatt visszavonták őket. Nincs értelme dacolni, ha az ember egy olyan klubba akar belépni, ahol a tagsági szabályzatot nem ő írja. És akkor: ki a fenét érdekli ma Karadžić, aki bujkálása éveiben természetgyógyászi eszközökkel mentette ki honfitársai egy részét a depresszióból és az impotenciából, mint olvashatjuk...? Ki az, aki őérte, bármi legyen is a sorsa a törvényszék előtt, minden szerb álom összeomoltával egy dinárt is adna? A háborúnak vége van.
