Két népszavazási kudarc
Nem érdekli az osztrákokat az egyházi kiváltságok megszüntetése, és több demokráciára sincs igényük. Legalábbis ezt igazolja, hogy a két témában rendezett külön-külön népszavazás egyikén sem sikerült elérni a kérdések napirendre tűzéséhez szükséges százezer aláírást.
Törhetik a fejüket a szakértők, vajon mi áll a közöny hátterében. Tény, hogy a két népszavazás negatív rekord, az eddigi 35 referendum mindegyike jobb eredménnyel zárult. Vagyis a mostani két aláírási kampány a sereghajtó, a demokráciát követelő (69 841 aláíró) a 36., illetve az egyházi kiváltságok elleni (56 600 támogató) a 37. helyre került.
Sokan vélik úgy, hogy a népszavazások erőtlen eszközökké váltak, miután nem egyszer az aláírásokkal szentesített akarat szelíd óhaj maradt, a követelésről még csak tárgyalás sem indult. Ez történt például az oktatásról 2012 januárjában rendezett népszavazással: bár több mint 380 ezren írták alá a kezdeményezést, a javaslat fiókba került, és azóta sem vették elő.
Az elmúlt évtizedekben 33 népszavazáson írt alá több mint százezer ember, ám politikai akaratuk kinyilvánításának alig néhány esetben lett politikai következménye. A kivételek közé tartozik a közszolgálati televízió reformjáról 1964-ben rendezett aláírás kampány: a 832 ezer támogató akarata érvényesült. Ugyanígy a géntechnológia ellen 1997-ben összegyűjtött 1 millió kétszázezer aláírás is törvényt eredményezett.
Ám kétségkívül nem az aláírások száma a döntő. Az ÖVP által 1982-ben a bécsi nemzetközi konferenciaközpont építése ellen kezdeményezett referendumot 1.361.562 osztrák támogatta (a választópolgárok 25,74 százaléka), Kreisky akkori kancellár mégis lesöpörte kívánságukat. (Más kérdés, hogy döntése helyesnek bizonyult: az ENSZ-központ tekintélyt biztosít Bécsnek, a hozzá kapcsolódó kongresszusi központ pedig a szűkös időkben is jó bevételt hoz a városnak).
A mostani kudarcból a kezdeményezők azt a következtetést vonják le, hogy az emberek értelmetlennek találják véleményük kinyilvánítását – ami persze éppen a demokrácia erősítésének szükségességét igazolná. Ugyanakkor a szervezők elismerik, hogy nem volt elég professzionális az előkészítés, nem volt mód és pénz reklámra, elmaradt a kellő felvilágosítás. Ami az egyház és állam jobb szétválasztásáért indított referendumot illeti, a szervezők hatalmas ellenféllel, az egyházzal találták szemben magukat. Hivatkoznak arra, hogy miközben eleinte az egyház egyszerűen ignorálta a kezdeményezést, a döntő szakaszban egymillió röplapon népszerűsítette saját teljesítményét. A kudarc azonban nem veszi el a kedvét azoknak, akik sokallják az egyház privilégiumait: továbbra is követelik a nagyobb elválasztást az államtól és az egyházon belüli visszaélések tisztázását.
