Kényszerzubbonyba zárják az eurótulajdonosokat?
November elején „hivatalossá” vált, hogy a tizenöt országot tömörítő euróövezet – magyarán: az Európai Unió – központi magja recesszióba süllyedt. A kialakult számítási és minősítési rendszer szerint válságról, azaz a bruttó nemzeti termék tartós zsugorodásáról akkor szokás beszélni, ha két, egymást követő negyedévben negatív adatot mérnek. Minthogy ez a második negyedévre nézve már megtörtént, a július– augusztus–szeptemberi adat véglegessé tette az ítéletet. Április elejétől szeptember végéig az euróövezetben kétszer is 0,2 százalékkal gyöngült a gazdasági tevékenység, és teljesen bizonyosra vehető, hogy az éves adat is ugyanezt a tendenciát fogja illusztrálni. Amit persze „hivatalos” számok híján is tudunk vagy legalábbis gyanítunk, csodák nem lévén. ACZÉL ENDRE sorozatának negyedik része.
Ha valakinek nem lett volna elég a Nemzetközi Valutaalap (IMF) prognózisa – amelyet e sorozat előző részében vázoltunk –, ugyanabban az élményben részesülhetett a legfejlettebb nyugati országokat tömörítő, párizsi székhelyű Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) közleményét olvasva. Az OECD mindig megbízhatónak tekintett becslése szerint az euróövezetben a jövő év harmadik negyedévéig zsugorodik a GDP, csakúgy, mint az Egyesült Államokban és Japánban. Ennek mértékét a szervezet 0,1 és 1 százalék közé teszi. Fellendülést, igen szerény mértékűt, csak 2010-re vár.
Amiből ránk nézve az következik, hogy közvetlen külgazdasági környezetünk vagy hagyományos felvevőpiacaink állapota bő egy évig tartósan rossz lesz; indokolt tehát egy borúlátó forgatókönyv. (Hacsak a kieső piacokat másutt – Oroszországban, Kínában, Indiában, a Közel-Keleten, szóval ahol pénz van – nem pótoljuk, de egy ilyen fordulat általában időigényes.)
Változó szélirány
„Vegyes tartalmúnak” mondható az OECD prognózisa a nemzetközi pénzpiacokról. Egyfelől a szervezet a mai válságot rövid időtartamúnak tekinti; másfelől a „turbulenciákat” legalább 2009 végéig várja. Minthogy Magyarország sebezhetősége – részben az adósságszolgálat, részben a nemzeti valuta árfolyamának törékenysége miatt – közmondásos, a széljárások változása alighanem érzékenyen fog érinteni bennünket. Itt sincs helye derűlátó forgatókönyvnek.
Mint látható, az OECD közgazdászainak agya arra a srófra jár, hogy gyarapodási ciklus csak akkorra várható, amikor a pénzügyek rendbetétele többé-kevésbé megtörtént. Ez szimpla öszszefüggés, de vele kapcsolatban két megjegyzés mégis teendő. Az egyik, hogy valóban: ha a hitelezési tevékenység becsődöl, az csődbe viszi a normális gazdasági tevékenységet, lévén a pénz a gazdaság oxigénje. (Érdekes: nem tudjuk ezt mi, magyarok véletlenül Széchenyi István óta?)
Átmeneti vakság
De ez az összefüggés csak a mából visszanézve nyilvánvaló. Tudniillik – lásd mint fent – a gazdaság felől jövő vészjelek már idén nyáron, a nagy amerikai krízis előtt érezhetők voltak Európában, mégis, az Európai Központi Bank júliusban még kamatot emelt, azaz – indokolatlan inflációs félelmektől hajtva – nem megkönnyítette, hanem megnehezítette a pénzhez jutást az euróövezetben. Tett tehát a recesszióért, nem pedig ellene. S bár ma erről szakmai körökben úgy beszélnek, mint átmeneti vakságról, de nyilvánvaló, hogy röpke négy hónappal ezelőtt az euróövezet monetáris politikájának irányítói egyáltalán nem gondolták veszedelmesnek Európában a pénzszűkét. Azóta korrigáltak, kétszer vágtak kamatot.
Mára a diskurzus látnivalóan kétvágányú lett. A világ vezető gazdasági és pénzügyi hatalmai egyszerre vannak elfoglalva a gazdaság valamilyen formájú élénkítésének parancsoló szükségességével és a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjával. Azt mondanám, inkább az előbbivel, mint az utóbbival. Jellegzetesen emellett szól, hogy noha a világ húsz vezető gazdasági és pénzügyi hatalmának hétvégi, washingtoni csúcsértekezlete elvileg a pénzpiacok együttes szabályozásának (meg nem valósított) célkitűzésével ült össze, a résztvevők végül is abban értettek egyet, hogy közpénzekből kell ösztönzést adni a gazdaságnak: állami beruházásokat megvalósítani (kölcsönök felvételével természetesen), és ahol és ameddig lehet, adót csökkenteni.
Érdekes módon erre az útra „tévedt” időközben maga az Egyesült Államok is, ahol a pénzügyminisztérium a maga 700 milliárdos hitelkeretéből immár nem a bankok „mérgezett” papírjait (részben behajthatatlan követeléseit) akarja felvásárolni, hanem közönséges áruhitel-finanszírozásban gondolkodik. Mindenütt ugyanarról van szó: a belső kereslet (a közületi és a fizetőképes egyéni) mesterséges fölpörgetéséről, egyszersmind a bajba jutott bankok feltőkésítéséről. Hogy legyen miből hitelezni, és legyen kinek hitelezni.
Az euróövezeten kívüli brit kormány gondolkodik a legnagyobb tételben, a német a legkisebben, és inkább az állami beruházási csomagok vannak előnyben, mint az adócsökkentés. Ennek oka, hogy ha lesznek is adócsökkentések – a recesszió kellős közepén abszurd dolog adóztatni a munkahelyeket (béreket) –, azok átmenetiek és rövid távúak lesznek. A brit kormány például nem csinál titkot abból, hogy amikor majd – jobb növekedési feltételek mellett – napirendre kerül a pénzügyi egyensúly helyreállítása, akkor jön az adóemelés, azaz a csökkentések visszavétele. Egy-egy. Kettő: ha történetesen több pénz marad „az embereknél”, semmi biztosíték rá, hogy a vállalkozás új munkahelyet teremt (hiszen fizetnie kell a béreket, meg kell tartania a piacait, és egyfolytában forgótőkehitelre szorul a bankoktól); a fogyasztó meg hazai terméket vásárol. Mert ha importot, akkor „fújni” lehet az egészet, akkor a fogyasztó nem a hazai gazdaságot támogatja, hanem az exportálóét.
Mindenesetre az állami eladósodásnak és az adócsökkentésnek az euróövezeten belül megvannak a maga szigorú korlátai. Én alig hinném, hogy az övezeti országok „elengedhetnék” a költségvetésüket, mert a 3 százalékos deficitplafont nem azért találták ki, hogy kényszerzubbonyba zárják az eurótulajdonosokat, hanem azért, hogy a közös valutának szilárd fiskális alapja legyen. Ha mindenki elkezdene nyakló nélkül költekezni („magát kivásárolni a válságból”), akkor az euró puszta léte is veszélybe kerülhetne.
Az Amerikán és Európán kívüli világban sajátos dilemma elé került, és a hét legjobb hírével szolgált Kína. Az „exportbolond”, hihetetlen többleteket, megtakarításokat és tartalékokat felhalmozó ázsiai óriás, amely eddig – kissé képletesen szólva – a kínai paraszt megtakarításait amerikai kincstárjegyekbe forgatta – a modern kori történelem legnagyobb, félezermilliárd dollárt is meghaladó gazdaságélénkítő csomagját jelentette be. A kínai kormány ezt a rettenetes tömegű, a GDP közel 15 százalékára rúgó pénzt szociálislakás-építésre, az út- és vasúthálózat, valamint a villamosenergia-ellátás bővítésére és modernizálására, továbbá egészségügyre, oktatásra és környezetvédelemre kívánja fordítani. Ennek az injekciónak jótékony hatást kell gyakorolnia az egész világgazdaságra, amennyiben a megjelölt célokhoz Kína beruházási javak óriási tömegét fogja importálni.
Fontosabb talán ennél (de mennyire!), hogy végre a pekingi kormány a munkahelyteremtésre, a belső kereslet élénkítésére összpontosít, nem pedig arra, hogy a többleteivel az Egyesült Államok mérlegeinek orbitális hiányait tömje be. Noha az amerikai kormány, csakúgy, mint az IMF, gratulált a kínai programhoz (Kína mellesleg készen áll az IMF segélyalapjainak feltöltésére is, feltéve, hogy az eddiginél sokkal nagyobb beleszólást kap a valutaalap pénzköltéseibe), én azért egy idő múlva kíváncsi lennék arra, hogy ennek a féltrilliónak az otthoni elköltése milyen hatással lesz a mások megtakarításaiból élő amerikaiak mérlegeire.
Washingtonnak már most jó lesz számolnia azzal, hogy egy biztos pénzforrás bizonyos fokig bedugul. (Félni azért nem kell annyira: kínai kézen „himalájai tömegben” vannak tíz-, sőt harmincéves lejáratú amerikai kincstárjegyek, ergo: közvetlen veszély nincs.)
