Kényszerpálya
Sajátos viszonyban vannak egymással a magyarországi és a határon túliaknak nevezett magyar EP-képviselők. Egyrészt hordozzák a magyar belpolitika megszokott, le nem vetkőzhető konfliktusait, másrészt viszik magukkal azt az elvárást, hogy nemzeti, kisebbségi kérdésekben – politikai nézeteltéréseiken túl is – egységben kell fellépniük. Kérdőjelek PARÁSZKA BORÓKÁTÓL.
Mit jelent a nemzeti egység? Hol tart ma az EP-ben a magyar kisebbség-, illetve nemzetpolitika?
Ha az EP-képviselők nyilatkozatait nézzük, akkor a kisebbségpolitikai diskurzus vajmi keveset változott azóta, hogy a magyarországi, a romániai és a szlovákiai képviselők mandátumot szereztek. Pedig közben többször és gyökeresen változott a helyzet Romániában és Szlovákiában is.
Romániában az elmúlt két-három parlamenti ciklus alatt látványosan pozitív változások következtek be, sok kisebbségi probléma megoldódott. A legutóbbi választások óta pedig nem javult ugyan tovább a helyzet, de nem is romlott. Hosszú idő után először maradt ki a magyar érdekképviselet a román kormányból – a felek kivártak, helyzetfelmérés folyt. Szlovákiában volt már nagyon kedvező és nagyon negatív hullám is. Most épp újra sokasodnak a problémák. Semmiképp sem lehet azt mondani, hogy e két országban a kisebbségek helyzete változatlan volna.
Ennek ellenére azok a magyarországi EP-képviselők, akik a kisebbség ügyeiben rendszeresen megszólalnak, nem követik ezeket a változásokat. Az álláspont pártállástól függetlenül – legyen szó a fideszes Schöpflin Györgyről vagy Gál Kingáról, az MSZP-s Tabajdi Csabáról vagy az SZDSZ-es Szent-Iványi Istvánról – változatlanul számon kérő, egyoldalú. Jobbára „kisebbségvédelemről”, és nem kisebbségpolitikai együttműködésről esik szó, holott ma – a romániai magyarság legalábbis – elsősorban saját magával, modernizációs deficitjével küzd, és nem a román többséggel. (Ami a kisebbségpolitikai együttműködést illeti: figyeljük meg, milyen ritkán kerül összhangba a roma érdekképviselet és a magyar kisebbségi jogok követelése. Mintha más és más kisebbségi jogokról lenne szó.)
Kívülállók számára úgy tűnhet, hogy a kisebbségiként élő magyar EP-kéviselők és magyarországi kollégáik Brüsszelben külön, diplomácián és külpolitikán túli szövetséget kötnek, vagyis az EP a magyar–magyar alkuk kihelyezett helyszíne és kerete. A magyar képviselők mindegyike sérelmezte már nyilatkozatában: a kisebbségi kérdést nem lehet kellő hatékonysággal felvetni, mert az EP-ben nincs „súlya” ennek a problémakörnek. Okát természetesen mind pártállásuktól függően határozzák meg. Schöpflin György január 19-i nyilatkozatában (a szlovák–magyar viszony elmérgesedéséről) a szlovák diplomácia sikerével, a szlovák gazdaság teljesítményeivel és a magyar kormány tehetetlenségével magyarázta azt, hogy az EU „feladta konfliktuskezelő mechanizmusait”.
A liberális Szent-Iványi István épp egy hónappal Schöpflin nyilatkozata után, február 25-én szintén arra panaszkodott, hogy az EU „fél” a kisebbségi kérdéstől. Az SZDSZ-es képviselő arra a meglepő következtetésre jutott, hogy különbségek vannak a bevándorló közösségek, illetve az „erő és kényszer” hatására kisebbségi sorba jutott közösségek kisebbségi igényei között. Ez utóbbiak – véli Szent-Iványi – jogos követeléseket fogalmaznak meg, és mivel az EU fél az előbbiektől, így nem tesz kivételt az utóbbiakkal sem. „Más egy bevándorló ország, és más egy többnemzetiségű ország” – mondta.
Mindeközben Tabajdi Csaba (Tőkés László távollétében, mintegy őt is és saját álláspontját is képviselve) a csángó közösségek helyzetének javításáért lobbizott a kisebbségügyi intergroup ülésén az EP-ben.
Az EP felől tekintve valóban nehezen érthető, mit is akarnak igazán a magyar képviselők. Privilegizált figyelmet ennek a nagyon helyspecifikus problémának? Uniós kisebbségpolitikai rangsorolást, különös tekintettel az európai, nem bevándorló kisebbségekre? Az államközi diplomáciai viszonyok felülírását, a feladatok és felelősségek áthárítását?
A felületes szemlélő számára ez a politikai teljesítmény nem más, mint a magyar sérelmi politika egy sajátos mutánsa.
A kérdések megválaszolatlanok, ezért a mégoly jó szándékú kezdeményezések sem tudnak megalapozottak, átgondoltak és időszerűek lenni. De míg a magyar uniós politika adós marad saját helyzetértékelésével, addig Erdélyben ezek a kérdések sokkal inkább tisztázottak. Minden politikai üzenet kiindulópontja és végcélja az az autonómiaelképzelés, amely a végtelenített viták ellenére sem eléggé tisztázott, és amely eddig több konfliktust hozott, mint politikai hasznot.
Tőkés László immár másodszor száll ringbe az EP-képviselői mandátumért; most az RMDSZ jelöltjeként is. Mondhatjuk, hogy megszorításokkal, szigorú feltételekkel ugyan, de az a kisebbségpolitika kap képviseletet, amelyet Tőkés határoz meg. Õt támogatja az RMDSZ, és vele fognak együttműködni a kisebbségi kérdésekben egységre törekvő magyar képviselők. Ki azért, mert jobbról politikai szövetségese Tőkésnek, ki pedig azért, mert a magyar összefogás jegyében nem látja megkerülhetőnek őt.
Különbözőképpen értékelhető Tőkés László eddigi politikai teljesítménye. A tapasztalatok azt mutatják, hogy konfrontatív fellépésére lehet számítani a továbbiakban is. Tény, hogy eddig minden támogatást megkapott EP-képviselőként mind a Fidesz, mind az MSZP részéről (különös tekintettel Tabajdi Csabára, például akkor, amikor a függetlenként mandátumhoz jutó Tőkésnek a néppárti frakcióba való bekerüléséről volt szó). Most, hogy nem független, hanem az RMDSZ képviselőjeként lesz jelen Brüsszelben, még megkerülhetetlenebb és megkérdőjelezhetetlenebb politikai gyakorlatot visz magával.
Az csupán másodrendű kérdés, hogy fejlődik-e az eddig változtatni képtelen Tőkés. A magyar politika egészét érinti azonban a dilemma, hogy miképpen születnek válaszok az eddig nem vagy csak részben megválaszolt magyar kisebbségpolitikai kérdésekre. Hogyan hat majd, ha a konfliktusokkal terhelt szlovák–magyar viszony mellett Tőkés a román–magyar viszonyt is konfliktusosként prezentálja? (Mint tette azt eddig is, az elért eredményektől függetlenül.) Lehet-e szó általános értelemben a kisebbségpolitika megújulásáról, ha az RMDSZ jelöltje minden eddiginél konzervatívabb s gyakorlatilag tizenkilenc éve változatlan szemléletét hozza magával?
Két út előtt áll a magyar kisebbségpolitika uniós képviselete: vagy tovább erősödik a latensen eddig is meglévő sérelmi politika, vagy radikálisan váltanak a mandátumhoz jutók, és elkezdődik végre a korszerű magyar kisebbségi politikának egy egészen új korszaka.
