Kenni már lehet
A kormányfő szimbólumokból kifogyhatatlan fantáziáját, gyakran tréfásnak szánt, képes beszédeit már régről ismerjük. Emlékezzünk csak a dakotázásra, a döglött lóra meg társaira és egyéb sziporkáira. Azonban, miután az ország szekerét tartósan rükverc üzemmódba navigálták, az ügyetlenkedések teremtette szorult helyzetek magyarázgatására, a feszültség oldására bedobott, gyakran kajla logikájú taktikai példálózások döntő többsége pökhendire, cinikusra, pofátlanra sikeredett. A napokban a kormány szóvivője bizonyította, hogy jó tanítvány, méltó posztjára, amikor felemelt mutatóujjával a pedagógusokra mutatott, ráadásul sokakat meg is sértett. A fenyítést nevelő célzattal tette, vagyis hogy erkölcsös, a fiatalokért felelős emberek kritikus időkben ne költsék a haza nehezen összekuporgatott pénzét konyakra.
Ha már itt tartunk, több kortársammal együtt én is tudok egy szimbolikus szellemességet, amely legalább annyira gusztustalan, mint a szóvivő úr bonmot-ja – és amelyről elsősorban a kormány kétségbeesett unortodox törekvései jutnak eszembe.
Annak idején, a háború vége felé szintén bizarr megoldások járták, a pótszerek korát éltük. Volt pótkávé cikóriából, fűrészporból mixelt fasírt, csomagolópapír az ablakokon, műméz meg melasz. Egy korabeli tréfa szerint kísérletek folytak olyan emberi fekáliával is, amelyből elhivatott szakemberek egy csoportja vajat akart előállítani. Az anekdota csattanója az volt, hogy félidőben a mai gazdasági szakemberekhez hasonló zsenik lelkendezve dicsekedtek: a világraszóló program jó úton halad, és látszanak az eredmények. Kenni már lehet.
Gerencsér Emil
Budapest
