Karácsony Castróval

Kubában sziesztát tartott a forradalom azon a karácsonyon. Castro aznap nem beszélt, a Forradalmi Védelmi Bizottságok sem adtak önkéntes munkát a környéken lakóknak. Még a prostikat is békén hagyták a rendőrök Havanna meseszép tengerparti sétányán, a Maleconon. Igaz, most kevesen jártak arra. Megbolydult a tenger, öt-hat méteres hullámok csaptak át a sétány kőkorlátján.

Santa Maria irányába tartottam, a fővárostól pár kilométerre lévő tengerparti üdülőhelyre. Vacsorameghívást kaptam Esthertől és Manolótól – régi barátaink. Lányuk a marieli exoduskor hagyta el férjével a szigetországot. Fiuk kalandos körülmények között, csónakon érte el három nap alatt a mexikói partokat. Így lettem helyettük fogadott fiuk a háznál.

Ismertem mindennapi gondjaikat, tudtam, hogy arra a hétre is csak egy kiló cukrot, egy csirkét, fél kiló rizst és lisztet meg két csomag háztartási kekszet kaptak – jegyre. Így aztán az ajándékon nem nagyon kellett gondolkodnom. Egy nagy, barna papírzsákot pakoltam meg nekik élelmiszerrel. A diplomataboltban persze mindent lehetett kapni.

Darált marhahúst, szovjet sűrített tejet, jukkát, malangát, papaját, néhány szelet marhahúst, babot és füstölt sonkát tettem bele. Meg kubai „debrecenit”. Azt imádták. Egy ott dolgozó magyar húsipari mérnök készíttette. A diplomatahentesnél persze rajtunk, magyarokon kívül senki nem tudta, mi az a „salsicha tipo Debrecen”.

Betettem egy nagy fürt banánt is, amely a tudósítói ház kertjében termett. Megszedtem az avokádót is, vittem vagy tíz nagy gyümölcsöt. Került a zsákba egy-egy pár kínai cipő, néhány ing, blúz, nadrág. Ezeket végképp nem tudták volna beszerezni. A havannai pesós boltokban művirágon kívül alig lehetett kapni valamit.

Sziklás tájon vezetett az út, ragyogott a decemberi nap, lehúzott ablakokkal élveztem a látványt: a tenger kékje alól elősejlettek a korallok árnyai. Csaknem harminc fok volt, izzadtam a százszázalékos párában, a tovasuhanó fákon fénylettek a szedésre váró narancsok, citromok.

A Lada 2107-essel befutottam a faluba. A hentesüzlet ajtaján tábla: „No hay nada.” „Nincs semmi.”

Estherék vacsoraasztalán azonban volt minden. A klasszikus karácsonyi menüt ettük: moros y cristianos con chanchito – fekete bab rizzsel, malacsülttel. Ütős helyi sört ittunk.

A forradalom előtti időkből itt maradt a klasszikus márka, az Atuey de 12%. Előkerült a kubai anejo, a világhírű, hétéves Havana Club rum is. A Kanári-szigetekről beszéltek nosztalgiával – mindkettejük családja onnan származott. Aztán a közvetlen családról. Unokájuk, Joanny már Miamiban született, kiváló baseballjátékos. Fiuk, José hosszú, kalandos út után, illegálisan lépte át a mexikói–amerikai határt. Most légkondicionálókat szerel Texasban. Barátja, akivel együtt szökött, Kubában képzőművészeti főiskolát végzett. Most is fest Floridában: csak éppen halottakat, ravatalozás előtt.

Éjfélre járt, mire visszaértem Havannába. Malecon–Quinta Avenida–Atabey: a szokásos mintegy tíz kilométeres útvonal, amelyet az elmúlt három évben naponta többször is megtettem a város és az otthonom között. Nagyon szerettük Atabey-t. Igazi kertváros, csendes utcákkal. Tudtuk, Castro valahol a környéken lakik. Azt beszélték, egy katonai bázison.

A Quintán este tíz körül kikapcsolják a közlekedési lámpákat. Az egyenes útszakaszokat több kilométer hosszan be lehet látni. Nem kell fékezni, megállni, csak suhanni az éjszakában.

Belefeledkeztem a gondolataimba. Ekkor volt négyéves a kisfiam. Épp óvodát váltottunk. A szovjetet valamiért nem bírta, beírattuk az amerikaiba. Ismerőseink aggódva mondták: a kubaiak nem szeretik, ha a kelet-európaiak barátkoznak a jenkikkel. De azt gondoltam: egy óvodából talán csak nem lesz baj...

És ekkor valami furcsa tűnt a szemembe. Úgy háromszemafornyira előttem hat hátsó lámpát pillantottam meg egymás mellett. A két első kocsi párhuzamosan haladt a két sávot lefogva, a harmadik középen mögöttük, a felezővonalon. Komótosan gurultak. A távolság nem változott köztünk, ötvennel ha mehettem. Egy-két percig tarthatott az idill, amikor a középső kocsi két hátsó lámpája hirtelen reflektorrá változott, és villogni kezdett felém. Tudtam, hogy a kubai KRESZ megengedi az autósoknak a kézjelzéseket. Vagy hogy elég, ha az autón legalább egy lámpa ég valahol. De a hátsó lámpából világító reflektor még ebben az abszurd közegben is meghökkentő volt.

Én még ekkor sem kapcsoltam. Mentek – mentem utánuk. Nem volt már messze Atabey.

A hat lámpa eltűnt a következő körforgalomban, és pár másodperc múlva én is odaértem. Blokkfék: előttem keresztben ott állt Castro testőrségének páncélozott autója. Egy mozdulat, és a nyitott ablakon át pisztolyt nyomtak a szívemhez. „Parate!!!” – „Állj meg!!!” – mondta emelt hangon az olajzöldbe öltözött tiszt. Nem magyarázkodott, nem kérdezett, csupán a fegyver ravaszán tartotta az ujját.

Talán fél perc telhetett így el.

A másik két limuzin látótávolon kívül került. A testőr még várt néhány másodpercet, aztán szó nélkül eltette a pisztolyt, beült a fekete batárba, és teljes sebességgel a másik kettő után iramodtak.

Percekig álltam a körforgalom közepén. Teremtett lélek nem járt arra. Végre összeszedtem magam, s lassan, nagyon lassan elindultam hazafelé.

Otthon már mindenki aludt, a műanyag karácsonyfa díszeiről sápadtan verődtek vissza az éjszakai fények.

A forró éjszakában békésen zakatoltak a szovjet légkondicionálók.