Kancellár a kamera előtt

Öt órára szólt a megállapodás, de a vizslató emberek már délben megszállták a Magyar Mozi- és Videofilmgyártó Vállalat környékét. Átfésülték a Népligetet, a Fradi parkolóját, és robbanóanyag-kutató kutyáik végigszaglászták a filmgyár összes irodáját.

Mielőtt a továbbiakra visszaemlékeznék, engedtessék meg valami másnak a felidézése, ami hozzátartozik a dolgok rendjéhez, mert ki nem hagyható. Megítélésem szerint az elmúlt évtizedek magyar tudósítói közt Polgár Dénest illeti az első hely, akinek – széles nyelvtudása mellett – kitűnő modora és gyors tájékozódási képessége nyitott kaput a magas hivatalokba, nemegyszer államfői rezidenciákra. Bonni évei alatt Brandthoz is bejáratos lett, és ez a kapcsolat akkor sem szűnt meg, amikor az MTV-ben kinevezték A Hét főszerkesztőjévé.

Egyszer nekem is súgott, mégpedig nem kisebb információt, mint hogy a „svéd hármas” (Palme, valamint a két emigráns, Kreisky és Brandt) a Ballhausplatzon készül soros baráti vacsorájára, amelyet Brandt egybekötne egy villámlátogatással a Bankgassén. A magyar nagykövetség a legparádésabb épületrészét, a Pozsonyi termet készítette fel a hirtelen jött német kancellári vizitre, amelyen Brandt nem volt meglepve, hogy a pazar csillárok alatt Herr Polgár kamerái lesik érkeztét. Az idő tájt már újra a kamerák bűvkörében éltem, és miután bemutattak Brandtnak, módom volt kérésemet előadni: felkérni őt egy rövid interjúra Nürnberg című, forgatás alatt álló filmünk számára. Ismereteink szerint ő volt a nagy számonkérés legautentikusabbja, az egyetlen német szemtanúja.

Miután tisztáztuk, hogy erre a „merényletre” nem azonnal és nem ott kerülne sor, odaintette titkárnőjét, aki már nyitotta is ki a határidőnaplót. Rövid lapozgatás, állvakarás, majd a Polgár által átnyújtott és meggyújtott Havanna szivarba beleszippantva mondta ki: „Akkor hát két hét múlva, 24-én, amely egy szerdai nap, megszakíthatom balkáni körutamat Budapesten. Másfél órát tudunk szánni erre a műveletre, a budapesti nagykövet majd elkalauzol. „Nürnberg... – tette hozzá elgondolkozva –, manapság, az ázsiai népirtások vizsgálatakor nem hagyhatók figyelmen kívül az 1946-os tárgyalások nemzetközi tapasztalatai.”

A német zászlós Mercedes pontosan érkezett, óvatosan gördült be az ódon épület vaskapuján. Brandt protokollmosollyal nézett szét, úgy köszönt, mint ha régi ismerősök lennénk, holott azelőtt csak egyszer találkoztunk. Kapott egy jó erős kávét, s amíg itta, akkurátusan végignézte a tájékoztatására kirakott filmképeket, fotódokumentumokat, iratmásolatokat. Aztán leült a kamerával szemben, és leintette a mérőszalagos segédoperatőrt: két és fél méter – mondta, majd a sminkesnőt kérte meg, itatná le még egyszer megizzadt homlokát. Rutinos nyilatkozó volt, felvétel előtt amúgy csak hangpróbára kezdett félhangosan beszélni: „Valaha Herbert Ernst Karl Frahm volt a nevem, de az illegális munka mást kívánt. Vigyázat, a Brandt majdnem tüzet jelent, csak a szóvégi t hang szelídíti meg.”

A hirtelen támadt csöndet a műteremben a film rendezője, Róna Péter gyorsan ki is használta. „Aufnahme, Klappe – mondta udvariasan németül, s egy világosító táblácskát tartott a kamera elé. – Nürnberg-film, Willy Brandt, egyes csapó” – kiáltotta, és ezzel megkezdődött a kancellár emlékezése.

„Tizennyolc éves voltam 1931-ben, amikor úgy éreztem, a szocialista pártban a helyem. És éppenséggel az is izgalmassá tette ifjú éveimet, hogy a lübecki Volksbote munkatársaként Weimar vergődéseiről írtam riportsorozatot. Később, amikor Oslóban az egyetemen történelmet tanultam, azt tapasztaltam, hogy a tudomány fényévnyire van elmaradva annak még megkísértésétől is, hogy az európai valóság zilált erővonalait értelmezze. Persze szemtanúságra akkor én sem vállalkozhattam, mert a rohamosztagosok tűvé tették értem Lübecket, ezért a párt úgy határozott, hogy csomagoljak és meneküljek. Erre 1933 áprilisában, alig egy hónappal a hitleri hatalomátvétel után került sor. Berlini illegális központunk Norvégiába irányított, hogy ott próbáljak segítségére lenni a politikai emigránsbázist építőknek. Travemündében, a Keleti-tenger partján egy halász barátunk ültetett csónakjába, és evezett át velem egy dán szigetecskére. Itt ért a hír, hogy Hitlerék megfosztottak német állampolgárságomtól, és a Gestapo felvett a kutatólistájára, amiről – gondolom – tudják, mit jelentett. Ádáz szimatolásukat, célkeresztbe állításomat főleg spanyol földön éreztem, ahonnan a polgárháborúról tudósítottam. Nemsokára, 1940-ben, amikor már Oslóban is dübörögtek a náci csizmák, egy földalatti hadsereg szerveződött, amely négy éven át tette pokollá a megszállók életét.”

(A partizán-hadviselésből Brandt is alaposan kivette a részét, ám arról, hogy Palme „svédacélos békehelyőrségéből”, ahol Kreisky is otthonra lelt, miként jött-ment a fjordok frontjára, nem kívánt beszélni. Egy másik kérdésre is kesernyés ingerültséggel reagált: „Ha lehet, ne keverjük a históriákat, elég lidércesek azok anélkül is” – mondta, még mindig azon bánkódva, hogy a háború után sem sietett hazahívásával a szülőhaza, és a szélsőséges propagandaszólamokat is el kellett tűrnie: az egyik például szocialista zabigyereknek, egy másik pedig saját vérei ellen harcoló, szégyentelen kurafinak nevezte.)

„Megpróbáltak figyelmen kívül hagyni, pedig Nürnbergben mindenáron ott akartam lenni. Meggyőződésem volt, hogy az igazi reváns az lett volna a történelemben, ha a bírák közt antifasiszta németek is helyet kapnak. Itt azonban a sajtóiroda német alkalmazottai még a belépőt is megtagadták tőlem. Erre felhúztam norvég őrnagyi uniformisomat, és egy angol futárgép Koppenhágán át Brémáig vitt. Onnan vonattal igyekeztem Nürnbergbe, ahol norvég szolgálati útlevelem és újságíró-igazolványom már ajtót nyitott nekem. Tudják, az én külföldi egyenruhám alatt azért mégiscsak német szív dobogott, ami attól szorongott, hogy a napvilágra került, elrémisztő bűnök után marad-e még egyáltalán remény arra, hogy új fejezete szülessék a történelemnek, új norma- és kapcsolatrendszerük a népeknek és államoknak.” (Brandt hosszan ecsetelte, milyen hatást tett rá a tárgyalóteremben Schacht, Von Papen, Speer és Jackson főügyész. E tanúságtételek is segítői voltak annak, hogy filmünket harmincnégy forgalmazó és tévéállomás vette át.)

T betűs kézmozdulattal türelmi időt kért, elszívott egy cigarettát, aztán sort kerített az utolsó sztorira: „Egy kora este bementem a sajtószobába, ahol az újságírók dolgoztak. Egyszer csak betántorog egy amerikai riporter, leroskad, és zokogni kezd. Az idegei felmondták a szolgálatot attól, amit hallott, s főleg amit a vásznon látott. Gondolják el, egy tapasztalt öreg róka, egy vastagbőrű jenki azt hajtogatta egész este: »Ezt én nem bírom tovább, nem bírom...« Pedig a java még hátravolt!”

Végül is Nürnberg tanulságaira nem volt kíváncsi azóta egyetlen genocídiumvizsgálat sem, Willy Brandt alakjára viszont megszületése után száz évvel is úgy emlékezhet a világ, mint aki hajdan kikövezte az egységes Európa felé vezető utat.

Bokor László