II. világháborús bestsellerek: traumatikus olvasmányok
Szinte újraírják a második világháború történetét azok a sikerkönyvek, amelyek a közelmúltban a nyugat-európai, az amerikai és az ausztrál könyvpiacot is meghódították. Amint érvényüket vesztik a levéltári titkosítások, új és újabb dokumentumok kerülnek elő, s helyezik eddig nem ismert összefüggésrendszerbe a hadi eseményeket. A siker okait kutatva talán a legegyszerűbb magyarázat áll meg: mára valóban újra kell írni a hat-hét évtizeddel ezelőtt történteket, azok számára is, akik átélték (akármelyik oldalon), a későbbi generációknak is, amelyeknek tagjai csupán sztereotípiákat hallottak róla, és persze azoknak, akik gyerekként iskolákban tanulják történelemként. SZÉCSI ÉVA olvasott és írt erről.
Negyedszázaddal ezelőtt nem minden országban tanították a második világháború történetét. Még a franciák is túlságosan közelinek érezték ehhez a történteket. A fasizmusról, a szovjet rendszerről természetesen szóltak a tankönyvekben, de a „nagy háború” mégis az első volt: 1914–1918 között. Az ausztrálok is többet tudtak Gallipoliról, az ostoba parancs miatt megesett első világháborús tragédiáról (amelyben elvérzett az ausztrál expedíciós haderő), mint a szovjet–német megnemtámadási egyezményről. A németeknél is mintha két különböző háború zajlott volna le: erősen különbözött a róla alkotott kép az NSZK-ban és az NDK-ban.
Mára a második világháború lektűrök témája lett.
Stephen E. Ambrose (az Amerikaiak a háborúban, az Eisenhower és fiai, a D-nap, 1944, a Katona polgárok szerzője) sikerkönyveiben fényképek, térképek sora, a legfontosabb helyszínek és szereplők leírása, jellemzése, kronológiai összefoglaló igazít útba.
A szerző nem enyhíti a borzalmakat sem: közli Hirosima, Nagaszaki és a koncentrációs táborok fotóit, idézi a Dachaut felszabadító Richard Winters őrnagy szállóigévé lett szavait: „Most már tudom, miért vagyok itt.”
De látunk fotókat az internálótáborokba gyűjtött, japán származású amerikai állampolgárokról is, vagy a Pearl Harborban égő csatahajókról.
Ambrose professzornak és a témával foglalkozó társainak könyveiben a mindennapi élet eseménysorai is megjelennek a nagy történelmi kulisszák előtt: nők a gyárakban, fekete (ma: afroamerikai) újoncok stb. Éppen ők, a partra szálló színes bőrű katonák voltak az elindítói – állítja sok történész-szociológus – a polgárjogi mozgalmaknak, a feketék felszabadításának. Ahogy a női egyenjogúság harcosai is hivatkoznak arra, mennyire helytálltak a nők a világháború idején az iparban, a kereskedelemben, sőt a hadseregben is.
A világháborús bestsellerek egyszerűen és népszerűen mutatják meg, hogyan zajlott a háború a frontokon, a táborokban, a hátországban és a romok közt. (Mike Ranney második világháborús őrmester beszélgetése unokájával: „Nagypapa, te a háborúban hős voltál?” „Nem, de együtt szolgáltam egy csapat hőssel.”)
Könnyű a győztesnek bestsellert írni, mondhatnánk, de ez csak részben igaz. A világháborús könyvek szinte kivétel nélkül szóvá teszik s elemzik a szövetséges (győztes) hadvezetés égbekiáltó hibáit is, az értelmetlen veszteségeket. Rávilágítanak a kulisszák mögötti alkudozásokra, a tudatos félrevezetésekre.
Persze az új történelmet valóban inkább az egykori győztesek írják. Koncentrációs táborok parancsnokai vagy SS-katonái (akik közül sokan igen magas kort értek meg) ritkán adnak közre memoárt, bár a németeknél is látunk új elemeket: A második világháború német szemmel című tévésorozatban megjelennek például a nácikból lett bolsevikok.
Mindenesetre a vesztesnek nehezebb szembenéznie a múlttal.
A mai világháborús irodalomban hadtörténet, riport, interjú, sajtóidézetek sora elegyedik. Az olvasó a szó szoros értelmében „több fronton” találja magát. Antony Beevor szinte kultikus sorozata (Sztálingrád, D-day) újjáteremti a „hétköznapi háborút”. 2002-ben megjelent művét – Berlin – A bukás, 1945 – huszonöt nyelvre fordították le, és Nagy-Britannián kívül hét ország bestsellerlistájának az élén állt.
A Berlint két és fél millió példányban adták ki. Beevor kitűnő fordító: az ő átültetésében jelent meg angolul Vaszilij Groszmannak az Író a háborúban – Vaszilij Groszman együtt a Vörös Hadsereggel, 1941–1945 című, ma már ugyancsak kultikus riportkönyve.
A nyugati szerzők, történészek, hadtörténészek eddig is bőséges forrásanyagra támaszkodhattak. De a nagy áttörést a szovjet (orosz) archívumok megnyitása jelentette. Vlagyimir Putyin egyik utolsó elnöki intézkedése volt, hogy aláírt egy a második világháború történetét feldolgozó, sokkötetes tudományos mű kiadásáról szóló rendeletet. Megalakult a szerkesztőbizottság, amelyben a tudósok mellett ott vannak a legmagasabb orosz katonai vezetés tagjai is.
A nagy honvédő háborúról eddig mintegy húszezer könyvet írtak. De ezek vagy csak az igazság töredékét tartalmazzák, vagy lakkoznak, ködösítenek. A teljes kép e rettenetes háborúról csak a titkosított iratok megismerése révén bontakozhat ki. Anatolij Szergyukov védelmi miniszter egy évvel ezelőtt mintegy másfél millió darabból álló irattömeg titkosítását oldotta fel, de a történészek számára ezek java része még mindig nem hozzáférhető.
Itt válik ketté a világháborús tematika a történettudomány és a lektűr ágán. Az előbbi az átlagolvasó számára nehezen emészthető, s legfőképpen nincs is szüksége rá. A lektűr avatja be őt a történetbe anélkül, hogy azt meghamisítaná. A nagy honvédő háborúról szóló mai bestsellerek traumatikus olvasmányok. Még a téma alapos ismerőinek is szolgálnak új borzalmakkal, sok eddig ismert tényt helyeznek új megvilágításba.
És ettől megváltozik az egész második világháborúról alkotott kép is.
Rodric Braithwaite Moszkva 1941 című munkája a magyar, a nyugat-európai vagy az amerikai olvasónak szinte csupa vadonatúj információval szolgál. Írói bravúr (csakúgy, mint Beevornál): az olvasó izgul, pedig tudja, mi fog történni, hiszen tudja a végét, és mégis. Hátha másképpen történik. De nem.
Nincs statisztika arról, mennyivel jobban ismerik a huszadik század történelmét a mai franciák, olaszok, angolok, németek, japánok, mint például mi. De ezek a könyvek lehetőséget adnak nekik arra, hogy múltjukba tekintsenek, tudomásul vegyék, és ne akarják meghamisítani. Ahogyan ma mondani szokás: erre van igény. Náluk.
