Így nézünk majd ki

Európában élünk, úgy illik, hogy kontinensünkkel kezdjük. Nagyon meg volnék lepve, ha a 2013. őszi német választásokból nem a CDU/CSU, s kivált nem Angela Merkel kerülne ki győztesen. Nem kevésbé, ha nem a 2005 óta regnáló kancellár, hanem valaki más „fújná a passzátszelet” az unióban. De ez mindenki másra nézve következményekkel jár. A pozitív oldalon: Merkel nem riad vissza az áldozatoktól, ha az euró megmentéséről van szó. Miért is tenné? Pontosan tudja, hogy szinte bármilyen áldozatot hoz – német pénz nélkül nem létezik semmilyen mentőcsomag –, az még mindig kevesebbet nyom a latban, mint amennyi haszna a németeknek a közös valutából van. A negatív oldalon: a kancellár mint jó német és jó politikus, a takarékos élet fölkent prókátora, az erőn felüli költekezés ellenzője több ellenséget tudhat maga mögött idegenben, mint barátot. A többség azt akarja, hogy létezzen olyan instrumentum („termék”), amely szegényeket és gazdagokat, a központban és a periférián élőket, hitelezőket és adósokat egyenlő eséllyel (azonos kamatok mellett) juttatná hitelekhez, ám ehhez az kell, hogy a válságban levők hiteleiért jótálljon az egész közösség, létezzenek közösségi (nem egyéni) adósságlevelek. (E ponton megkímélem az olvasót az „adósságegységesítés” nevű közgazdasági divatfogalom elemzésétől. De a szóban benne van, hogy a gazdag adóssága ugyanolyan megítélés alá esik, mint a szegényé, azaz nincs olyan, hogy az olasz meg a spanyol öt-hat százalék körüli kamatot fizet, a német meg egy körülit. Mert az előbbiek ettől a tehertől megfulladnak, vagy ha nem, legszívesebben kimenekülnének az euróövezetből.)

Ismervén partnerei költekezőkedvét, már a gondolat is kedvetlenné teszi Angela Merkelt, mert ő a német adófizető pénzével játszik. És ez az adófizető pár hónap múlva majd eldönti, őrá szavaz-e, vagy sem. Ezen a ponton találkoznak elvi fönntartásai és politikai érdekei. Mégis azt kell mondanom: ha az Európai Központi Bank máig sikeres eurómentő, válságenyhítő intézkedései a továbbiakban is német „igent” igényelnek, akkor Angela Merkel bólintani fog. Ilyenformán mindazok, akik az eurót temetik, nyugodtan megvonhatják tőle a bizalmukat.

Minket, magyarokat mint euróövezeten kívülieket rettentően foglalkoztat, hogy a német gazdaság milyen állapotban van – illetve lesz –, mivelhogy „nemzeti jólétünk” nagymértékben ettől függ, de az még inkább, hogy miként osztják le majd az unió 2014-től esedékes új költségvetését. Abszolút érdekünk, hogy a jelentős részben érdemtelen (mert földalapú, termelésfüggetlen) agrártámogatás rendszere éppúgy érintetlen maradjon, mint a kohéziós támogatás, amely pillanatnyilag (tisztán önerős hazai beruházás nem vagy alig lévén) a nagyobb magyar projektek egyetlen forrása. E téren van egy rossz hírem, amely privát információra támaszkodik: a lengyelek („visegrádi szövetségeseink”) már kiegyeztek az ugyancsak erősen agrárérdekeltségű románokkal és a franciákkal, hogy belemennek a kohéziós alapok erős megkurtításába, ha az agrártámogatás rendszere nem változik. Akkor viszont ezer magyar város mondhat le mindenféle beruházásról.

A történetet az Egyesült Államokkal folytatnám. Ez a kontinensnyi ország – változatlanul a világpolitika és a világgazdaság vezető hatalma, a legerősebb tartalékvaluta birtokosa – katasztrofálisan eladósodott, és ebből az állapotából csak adóemelésekkel és kiadáscsökkentésekkel tud kilábalni. A recept ismerős, az újraválasztott Obama azonban egy vele totálisan ellenséges republikánus kongresszusi többséggel hadakozik. Amit az ő demokrata pártja akar (adóemelésben), azt a republikánusok veszetten ellenzik. Amit ő nem akar kiadáscsökkentésben (szociális ellátás), azt hevesen igenlik. De ettől még a probléma él, és ez a probléma nem Obamáé, hanem Amerikáé. A jövendölésem az, hogy a kezelése „lefojtott kompromisszumokba” torkollik, mert a republikánusok is tudják, hogy valamit tenni kell, viszont nem akarják a demokratákat olyan skalpokhoz juttatni, amelyekkel egy majdani Obama-utódjelölt (úgy három év múltán) dicsekedhet. Mély az árok.

Ázsiában azonban nem annyira, mint amilyennek az eltávozott évben látszott. És itt lehetetlen másra gondolni, mint a Dél-kínai-tenger (egyébként lakatlan, de a körülöttük levő kőolaj- és gázlelőhelyek miatt mégis módfelett értékes) szigetcsoportjai, szigetei körüli birtoklási háborúra, amelyben a prímszerepet Kína viszi, szemben Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal, Vietnammal és a Fülöp-szigetekkel. A térségből az év vége felé egyforma arányban érkeztek konfliktusra és csöndes kiegyezésre utaló jelek. Alig hinném, hogy most, amikor Kínában, Japánban és Dél-Koreában szinte egy időben zajlik (zajlott) vezetőváltás, a felek a konfliktusok tartósítása helyett ne inkább a kompromisszumok felé törekednének, minthogy más bajaik is vannak, mint a szigetek. S azok annál is nyomósabbak.

Kína kulcsország. Az új „főnöktől”, a novemberben beiktatott Hszi Csin-pingtől (Xi Jinping) mindenki azt várja el, hogy gyorsítson. Az az ösztönzés, amit a pénzügyi világválság tetőpontján (2009) a pekingi kormány a gazdaságba „belenyomott”, mára kifulladt. Nincs két számjegyű növekedés, bár ami van, abban így is világelső. De az ország reforméhes. Politikaiakra és gazdaságiakra is. Ám ide egy újabb „de” kívánkozik. Mint a kínai kommunista vezetők minden, Teng Hsziao-ping óta valósággal kitenyésztett nemzedéke, a mai is a stabilitást tartja mindennél előbbre valónak. Csak semmi kilengés. A KKP – illetve a magát kommunistának nevező klikk – uralma megkérdőjelezhetetlen. Az ellenzékre (lásd az internet elnémítását a novemberi pártkongresszus idején) kíméletlenül lecsapnak. Csakhogy a rendszeren magán belül is sokasodnak a gazdag, egymással rivalizáló, állami, magán- és helyi (gazdasági) érdekcsoportok, amelyek több esélyt látnának egy demokratikus nyitásban, mint a megkövesedett rendszer érintetlenül hagyásában. Itt is olyan ítéletet hirdetnék, mint Amerikára nézve: a piac előbb-utóbb megjuhászítja a látszólag szilárdan álló, (elő)jogaik mellett kitartó politikai erőket.

Végül a Közel-Kelet. Arab tavaszra arab nyár? Nem. Lehet, hogy Basar el-Aszad szíriai rendszere megbukik, de a figyelő szemet nem kerülheti el, hogy számos oligarchikus rendszer (Egyiptom, Tunézia, Líbia, Szudán) összeroppanása után maradt még épp elég. Féltékenyen és erőszakosan őrzik uralmukat az öbölbéli és más monarchiák, de mellettük republikánus köntösben mások is. Túl ezen: az iszlamisták mindenütt „nyomulnak” ugyan, de velük szemben erőteljes, világias koalíciók alakulnak, szóval ez a „meccs” még nincs lejátszva. Annál is kevésbé, mert – mint Egyiptom, Tunézia és Szíria példája is mutatja – egyfelől súlyosbodnak az ellentétek az iszlamisták mérsékelt és fundamentalista szárnyai, másfelől szunniták (többség) és síiták (kisebbség) között. Szóval vannak új konfliktusmezők. És vannak túlontúl is jól ismertek. Izrael védekezik (a Hamasz rakétáival szemben) és támad. Minden ENSZ-határozat és nemzetközi tiltakozás dacára újabb és újabb arab földeket oroz el, ahol a „zsidó telepek” számát növeli. Ha Netanjahu miniszterelnök 2013-ban választást nyer, akkor ez a folyamat nem áll meg — és nem is lesz párbeszéd a Palesztin Hatóság és Izrael között. A zsákutca teljes. És még teljesebbé válhat, ha Izrael történetesen megtámadja az elpusztítására fölesküdött iráni papi rezsim nukleáris létesítményeit. Sőt. 2013 nagy kérdése: megteszi, megteheti-e ezt amerikai segédlet nélkül? Kétleném. Amerika ellenfele itt az egész iszlám világ.