Ide vagy oda?

Legyünk rövidek: tovaris Putyin megtorpedózta Ukrajna társulási szerződését az unióval. November 29-én Vilniusban, Litvánia fővárosában kellett volna aláírni az okmányt – egy szabadkereskedelmi megállapodást, amely az ukránokat beengedi az unió „előszobájába” –, de egy héttel korábban a 22 éve független Ukrajna kormánya rendeleti úton leállított minden további tárgyalást az unióval, felszólítva a minisztériumokat, állami szervezeteket, hogy fokozott erőfeszítéseket tegyenek a Független Államok Közösségébe (azaz a volt Szovjetunióba) tömörült országokkal való együttműködés bővítésére.

Vilniusban mindenki megjelent, aki számít – van Rompuyjel, az unió elnökével az élen –, Merkel német kancellár is, de jelenlétüknek értelme nem volt, miután a társulásra kiszemelt országok közül Ukrajna és Örményország visszavonult, és a „billegők” közül egyedül Moldova parafálta a megállapodást. Na és természetesen Grúzia, amely szinte hadiállapotban van Oroszországgal.

Új szovjet tömb

De ezek ketten kicsik és értéktelenek. Semmilyen fokon nem hasonlíthatók a több mint 40 millió ember lakta, geopolitikailag akár „kulcsállamnak” is minősíthető Ukrajnához. Az ukránok nélkül az egész partnerség megbukott. Ez vereség nemcsak az uniónak, de az Egyesült Államoknak is, mely vélhetően (mint a „narancsos forradalom” idején) ihletője volt Ukrajna kiszakításának az új „szovjet tömbből”.

Szemünk előtt korszakunk egyik legizgalmasabb, ha nem a legpiszkosabb játszmája zajlik le. Az oroszbarát Janukovics elnök gyakorlatilag áruba bocsátotta országát. Képletesen szólva Janukovics elvtárs nyakán egy árcédula lóg: 160 milliárd dollár – 2017-ig. Ha az unió nagyon akarja, hogy Ukrajna előbb-utóbb csatlakozzék, akkor körülbelül ennyit kéne „kipengetnie” az orosz zsarolásból származó károk ellensúlyozására. Ehhez képest az unió kasszájában az egész Keleti Partnerségre 3 milliárd euró van, melyből elvileg Ukrajnán kívül még a kaukázusi köztársaságoknak és Moldovának is részesednie kellene. Ez nevetséges. Még akkor is, ha Vilniusban meglengették Janukovics előtt „a valamivel több pénz” távlatát.

De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az oroszok egyik napról a másikra mérhetetlen károkat tudnak okozni az ukrán gazdaságnak, miközben az uniós szabadkereskedelem jótéteményei években mérhető távolságban vannak. Oroszország veszi föl az ukrán export javát. Ő szállítja a (ma még) olcsó gázt, és képes hitelekkel ellátni az ukránokat, illetve veszi föl az ukrán munkaerő-fölösleget. Mindennek nemhogy évek, hónapok, hanem napok alatt véget lehet vetni importkorlátozással, vámokkal, gázáremeléssel, munkaerőimport-visszafogással.

Janukovics 2015-ben újból elnökké akarja magát választatni. Ehhez azonban fel kell mutatnia anyagilag is mérhető jótéteményeket, amelyek nyugat felől nem jöhetnek. Igaz, Putyin nem szorongatja őt, hogy csatlakozzék az „eurázsiai unióhoz”, azaz az oroszok közös piacához (ez pillanatnyilag: Oroszország, Belarusz és Kazahsztán), de a föntebb leírtakért cserébe nyilván kikövetelte, hogy Ukrajna ne vegyen részt az unió keleti partnerségi programjában.

Két jelentős faktor van még ebben a játszmában. Az egyik, hogy Ukrajna a maga roppant jelentős orosz, illetve orosz ajkú kisebbségével (12-14 millió a 40-ből) lényegében kettészakadt országnak tekinthető. Janukovics Régiók Pártja alapvetően az oroszokra támaszkodik, akik az ország keleti-délkeleti részét lakják, és valamennyi ipari centrum ott koncentrálódik; miközben a fele-fele Kijev és az onnan nyugatra fekvő megyék (hajdanán a Monarchia és Lengyelország részei) semmit sem vágynak jobban, mint „Európához csatlakozni”. Ebben a körben vastagon benne vannak az orosz kleptokrácia ellenfelei és velük együtt a nacionalisták meg az ukrán „jobbikosok”. A másik faktor akár egy személyre is redukálható. Julija Timosenko, a „narancsos forradalom” hajdani hőse pillanatnyilag hétéves börtönbüntetését tölti, és nem engedik ki külföldi gyógykezelésre. Az unió meg ragaszkodna hozzá. Itt a baj. Brüsszel az Ukrajna iránti jóindulatot emberjogi engedményekhez köti, miközben Putyin az égadta világon semmivel se köti a maga ajánlatait semmilyen politikai lazításhoz. Ha nem engedik ki Timosenkót, neki úgy is jó.

Az orosz nyomás

Miközben ezek a sorok íródnak (szorosan lapzárta előtt), Kijev főterén napok óta zajlanak a tüntetések és – mint a „narancsos forradalom” idején – sátortáborok épülnek. A nemzetközi médiában az „jön le”, hogy az ukránok igenis akarják a szerződést az unióval, és Janukovicsot szeretnék kiakolbólítani az elnöki székből. Az ukránok európainak gondolják magukat, és tesznek a pár száz éves közös sorsra az általuk nem európainak gondolt oroszokkal. De talán már a fentebbiekből is kivehető volt, hogy ez nincs így, mert Ukrajna kül- és geopolitikai tájékozódása pénzfüggő. Lehet, hogy nincs ennél nagyobb cinizmus, de a történet erről szól. Azarov miniszterelnök minden kertelés nélkül odavetette az uniós vezetőknek: „Nem tudtunk az orosz nyomásnak ellenállni.” Alig hinném, hogy hazudott, s ezzel néhány távlatos következtetés vonható le a Putyin által a bel- és külpolitikában alkalmazott módszerekre. (Indiát hajdanán a brit korona gyöngyének nevezték. Ukrajna ugyanez Oroszországnak, az orosz birodalomnak, melynek eszménye kétségen felül a hajdani Szovjetunió. Mint e hasábokon már megírtuk, annak a feltámasztása folyik.)

Sokan vélik, hogy az „ukrajnai csata” még nincs elveszve. Januárban és januárig lesz még néhány alkalom, hogy Janukovics meggondolja magát és aláírja a csatlakozási megállapodást, végtére is az ukránok többsége – ideértve sok oroszt is – „európai” akar lenni. De nagyon. Putyin könyörtelen. Jól ismeri a barátait és ellenfeleit. Hogy milyen emberek is ezek? „Ukrajna jelenlegi vezetői nemzedéke, amely a függetlenség első évtizedében nőtt fel, a politikában és a kormányhivatalnoki posztokban egyszerű fejőstehenet lát. És azok között, akik fejtek és fejnek, ott van Julija Timosenko és az ő narancsos forradalmárjai, akiknek a képmutatása, falánksága és az egymás hátába szúrt tőrei Janukovicsot hatalomra segítették” – írja róluk a The Economist.