Húsz év után

A fal leomlásával Kelet- és Nyugat-Berlin de facto egyesült. Egy év múltán Németország két fele is. Itt azonban érdemes valamit újból és újból rögzíteni. A fal volt a retesz a Német Demokratikus Köztársaság amúgy is zárt kapuján. Útját állta annak, hogy az NDK polgárai (ahogyan azt 1961-ig tehették) a „szabadságot válasszák”, azaz Nyugat-Berlin érintésével áttelepüljenek az NSZK-ba.

A reteszt a magyar kormány húzta el két hónappal a fal megszűnte előtt. Abban a szent percben ugyanis, hogy Magyarországról Ausztria érintésével az NDK bármely polgára szabadon elindulhatott az NSZK felé, a fal már képtelen volt betölteni funkcióját. Az NDK állampolgárainak elegendő volt – turistaként – Magyarországra jönniük, s innen már semmi nem állta útjukat.
Mindez semmit sem változtat vagy módosít azon, hogy a kelet-berliniek – tágabb értelemben az NDK-sok – hihetetlen eufóriával élték meg „saját” határaik kinyílását. Zömüknek (ez négy nap alatt összesen 3 millió embert jelentett) életre szóló élmény volt és maradt, hogy szabadon átmehettek egy sörre vagy egy kis bevásárlásra (arra különösen) az addig csak a tévében vagy a filmeken látott Kurfürstendammra, Nyugat-Berlin bevásárlóutcájába, amelytől csak néhány száz méterre éltek, de terra incognita volt számukra.

Elhaló eufória

Az eufória egyébként tartós maradt, sőt a rendszerváltozással és a két országrész egyesülésével, kivált pedig Kohl kancellár mindmáig vitatott döntésével, hogy egy keleti márkát (bizonyos korlátok között) egy nyugati márkára váltanak át, csak növekedni tudott. Aztán az eufória szép lassan elhalt.

Ha minden rendszerváltó országra igaz az, hogy a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság jótéteményeitől szinte azonnali felzárkózást (kiegyenlítődést) várt Kelet és Nyugat között, akkor nyugtáznunk kell, hogy ez a naiv hit az NDK-ra nézve legalább kétszeresen volt igaz. Pláne a nyugati márka bevezetése után. „Történelmi lecke fiúknak” azonban, hogy a felzárkózás folyamata még az akkori szocialista tábor legfejlettebbnek mondott országában is jóval lassúbb, mint ahogy azt az emberek remélték, és ahogyan a politikusok, szakemberek jelentős része elgondolta. Talán még az idehaza oly nagy számban föllelhető forrófejűeket is lehűti a berlini kormánynak az a prognózisa, hogy a szövetségi köztársasághoz 1990-ben csatlakozott „keleti tartományok” életviszonyai a legjobb esetben is csak egy évtized múlva, tehát 2019-ben lesznek öszszemérhetők a nyugati tartományokéval.

Nem akarnám senkinek a kedvét szegni, de megnéztem a tekintélyes Német Gazdaságkutató Intézet grafikonjait. És azt láttam, hogy dacára a keletnémet feldolgozóipar „kínai léptékű”, két évtizedet átölelő fejlődésének; dacára annak az ezerháromszázmilliárd eurónak, amely a legkülönfélébb transzferek formájában a keleti tartományokba húsz év alatt beömlött, egy keletnémet család átlagos nettó jövedelme még mindig vagy 30 százalékkal marad alatta egy nyugatiénak. Számszerűsítve ez anynyit jelent, hogy az átlagos keleti család az összes kifizetett adó és járulék után ma magyar pénzben körülbelül 300 ezer, a nyugati viszont 400 ezer forinttal rendelkezik.

Játék a számokkal

Tény, hogy az imént megjelölt, horribilis, folyó áron 350 ezer milliárd forintos (!) „segélyösszegnek” egy jelentékeny része visszaáramlott nyugatra, egy másik része kizárólag szociális és jóléti juttatásokat fedezett és fedez, de azért képzeljük el, hogy ha létezett volna egy gazdag „Nyugat-Magyarország”, ahonnan ennek a pénznek (a népességi arányokat tekintve) a bő fele jött volna be hozzánk az évek során, mire vihettük volna. Többre, mint az NDK keleti tartományai? El lehet játszani a számokkal, de nem érdemes. Egy biztos: ami ott segély, az nálunk kölcsön volt (és van).

Hódít a Linke

Akárhogyan is, az a tény, hogy keleten kevesebbet lehet keresni, mint nyugaton, sokkal több a munkanélküli, mint a gazdag „testvéreknél”, folyamatosan táplálja az olykor teljességgel indokolatlan nosztalgiákat a múlt iránt. Manapság, ha a Cseh Köztársaságot nem tekintjük, a rendszerváltó „területállományban” a részben egykori reformkommunistákból, részben baloldali szociáldemokratákból, részben „javíthatatlan” marxistákból rekrutálódott szélsőbaloldal sehol nem olyan erős, mint Németország keleti tartományaiban. Az a bizonyos Linke névre hallgató párt, amely immár az ország nyugati felén is rendelkezik pozíciókkal, voltaképp egy máig beteljesületlen prófécia terméke. 1989–90-ben tudniillik az egykori NDK-s ellenzékben létezett egyfajta közmegegyezés arról, hogy nem ártana, ha volna az NSZK rendszeréhez képest egyfajta – demokratikus, de szocialista – alternatíva.

Vissza a falat?

Amire egyébként, az adott politikai viszonyok közepette, egyelőre nincs és történelmi értelemben még nagyon sokáig nem lesz esély. De több mint elgondolkodtató, hogy a lipcsei piackutató intézet friss felmérése szerint a németek 12 százaléka viszszakívánja a falat. Magyar fordításban: az NDK-t. Természetesen ez a megdöbbentő szám nem palástolhatja el, hogy a megkérdezettek túlnyomó többsége történelmi sikernek tekinti az újraegyesítést, de az embernek mégiscsak felszalad a szemöldöke, ha azt olvassa, hogy nemcsak a keleti, hanem a nyugati németek egy részében is él a nosztalgia a falbontás előtti állapotok iránt, éspedig a keletiekkel majdnem azonos mértékben!

Ennek oka abban keresendő, hogy a szocializmus kitörölhetetlen – és a nyugati németek számára nehezen elviselhető – nyomokat hagyott a keleti németek mentalitásán. Azok minden jótéteményt a gondoskodó államtól várnának el, állandóan azt emlegetik szemrehányóan, hogy hajdan ingyen volt a bölcsőde, az óvóda, az iskola, az egyetem; még fizettek is annak, aki munkaidőben továbbképezte magát, nyelveket tanult stb. A nyugati németek – nem újdonság másutt sem – úgy tekintenek a keletiekre, mint akik még mindig szovjet színvonalon akarnak dolgozni, de skandinávok szintjén akarnak élni.

A sors iróniája, hogy Németország nagyra becsült kancellárja, Angela Merkel keleti német. Az NDK-ban szocializálódott. És ennek semmi nyoma magatartásában, világfelfogásában, a nézeteiben. Sémákkal dolgozni veszélyes.