Hova tűnt?

PÁSZTOR MAGDOLNA interjúja

– Hogy érzi: feledésbe merült?
– Nemrég az utcán megállított egy idősebb asszony, hogy „Jaj, kedvesem, hova tűnt a politikából?”
– És hova?
– Azért aktív maradtam a közéletben. Van véleményem, ha kérdezik, nem is titkolom. Alapítottunk egy politikamentes civilszervezetet, a Magyar Településekért Egyesületet. Ez a MATE. Így hangzik a szlogenünk: Ma te, hogy holnapod legyen. De kellett egy év, hogy feldolgozzam, ami velem történt a politikában.
– Mi a tanulság?
– Tovább kell lépni. Miután Esztergomban nem választottak újra városvezetőnek, többektől is hallottam: biztosan nem kapok majd munkát a közigazgatásban. Saját utat kerestem. Most például egy barátnőmmel beszédstúdiót szervezünk. Gödöllőn pedig egy nagy produkció gigantikus hátterét festem meg – előadás közben. Amúgy számos polgármester kollégám a vereség után nem tudott mit kezdeni magával. Nyilván az országos politikusokra ez még inkább igaz. Orbán Viktor is azt hiszi, örökre miniszterelnök marad. Én meg azt gondoltam: szép négy évem volt Esztergomban, bár rendkívüli helyzetekkel járt.
– Csak most tűnik szépnek, nem? Akkor naponta harcolt a Fidesszel. Ellehetetlenítették.
– De mégiscsak végigvittük azt a négy évet, és nem roppant közben a gerincünk. Az ember életében kevés olyan helyzet adódik, amikor ennyire helyt kell állnia.
– Sokszor mondta akkoriban: „Vagy a rendszer hibája vagyok, vagy a jövő.”
– Arra értettem, hogy szerettem volna megmutatni: lehet korrupció nélkül is politizálni és kiállhatunk a jövő értékei mellett. A jelenlegi rendszer a múlt újraéledése, az a szocializmus, amit elvileg a rendszerváltozásnál lebontottunk.
– Még mindig úgy látja, kellenek új arcok a politikában?
– Mindenképpen. Járom az országot, s már nem azt kérdezik, ki melyik pártból való, hanem azt, kiben lehet bízni, hinni. Fontos szempont lett.
– Viszont az utóbbi néhány évben nem sikerült megtalálni az alkalmas és hiteles embert az ellenzék vezetésére.
– Ma már inkább az a kérdés, érdemes-e hiteles embereknek a politikai térbe lépni, és vajon a társadalom meg tudja-e őket védeni. Nemrég találkoztam – nevet nem mondok – egy kisebb párt vezetőjével, aki azt mondta, gazdaságilag tönkretették, mihelyst politizálni kezdett. Nincs kétségem, hogy találhatunk rátermett embert. Kételyeim annak kapcsán vannak, képesek vagyunk-e olyan közeget teremteni köré, amelytől biztonságban érzi magát, hogy nincs egyedül a küzdelemben. Ha valaki elöl megy, a szimpatizánsok ne csupán kövessék őt, de óvják is.
– Ki tudná ezt az embert megvédeni? A baloldal pártjai egymást szedik szét.
– Én a harmincéves korosztályban hiszek. A Magyar Településekért Egyesület az Erasmus Plus program fiataloknak szóló projektjeihez keres önkénteseket, akikkel megismertethetjük, hogyan lehet valami mást tenni, mint amit itt látnak.
– Ők még Magyarországon képzelik el a jövőjüket? Nem akarnak elmenni?
– Akik kicsit többet látnak a világból, azt is gondolják: bizonyos dolgok elől nem igazán lehet elfutni. Az internetes világ miatt a fiatalok alternatív hálózatokban gondolkodnak, esetleg olyan szolgáltató vállalkozásokban, amelyek globálisak, amelyek miatt nem kell elhagyniuk az országot, mégis tudnak élni a lehetőségükkel, tehetségükkel. Ez a generáció már az ideológiák feletti ügyekben hisz. Nincs számukra baloldal, sem jobboldal. Mi meg baloldali ellenzékről beszélünk, liberálisokról, konzervatívokról. A fiatalokat ez nem foglalkoztatja.
– Az sem, hogyan tudnának együttműködni az ellenzéki csoportok?
– Mindenekelőtt: amíg félelem uralkodik az országban, a Fidesz-monstrum marad. Nyilván időről időre előjön: a meglévő pártokból, pártszövetségekből kellene egy választási pártot csinálni.
– Épp ez bukott meg 2014-ben.
– Egyetértek. A fiatalok ezért is vélekednek másként. Ők onnan közelítenek: olyan formációt kell létrehozni – sajnos vagy nem sajnos, de pártban kell gondolkodni, s nincs meg még ez a párt –, amelyben csak olyanok vehessenek részt, akik az elmúlt huszonöt évben nem voltak jelen a magyar politikai életben. Merthogy ez az emberöltő nem hozott eredményt. Egyáltalán hova tűnt az a lelkesedés, amit 1990-ben éreztünk? A politikusok legnagyobb bűnének azt tartom, hogy az emberekből kiölték a bizalmat. Már magukban sem bíznak. Mindenki besavanyodott, apátiába esett.
– De ne azt várjuk, hogy valaki helyettünk megold mindent.
– Igaza van. És talán most lejárt a fotelforradalmárok kora. Előkerültek a kockás ingek, ami nagyon jó. Máskülönben az egykori esztergomi viszonyok és a jelenlegi rendszer között elég sok a hasonlóság. Esztergomban Meggyes Tamás polgármester annak idején megszüntette a több mint háromszáz éves Szent István Gimnáziumot, mert a tanárok nem úgy beszéltek, ahogyan a helyi hatalom megkövetelte tőlük. Ez az iskolaügy a jobboldali szavazókból is ellenállást váltott ki, hogy „na, ezt azért már nem tehetik meg”.
– És mi történt akkor Esztergomban?
– Sokáig semmi. De mindez elindította azt a folyamatot, amely végül Meggyes Tamás leváltásához vezetett. Évek óta mondom: előbb-utóbb mindenki rájön, hogy ő is esztergomi. A kockás inges akció kapcsán baráti körben mondtam: lehet, hogy mégis van remény. Hiszen Esztergomban is azokat fordította meg az iskolaügy, akik addig mélyen hittek a rendszerben. Ők jelentették ki: a gyerekükkel nem lehet ezt megtenni. És én ennek alapján állítom: eljött ez az idő most az országos közéletben is.
– De hogyan fogjuk megtalálni az okos stratégiát, amely ráadásul újraegyesíti a nemzetet?
– Fontos kérdés. A pedagógusok, az egészségügyiek tüntetései azt jelzik, komoly az elégedetlenség. De amíg nincs alternatíva, bármennyire jogosak is a tiltakozások, nincs mire lecserélni a rendszert. Persze ha mindannyian megtennénk, ami rajtunk múlik, akkor nem itt tartanánk. Ha mindenki kiállna az igazáért, nem csak egy Sándor Mária lenne. Sokan lennénk.