Hidrogén és Moranbong

A kínaiak korántsem kerítettek akkora feneket első űrhajósuk fellövésének és visszatértének, mint amilyen örömtáncot lejtettek az észak-koreaiak a „hidrogénbombájuk” felrobbantása után. Az ottani köztévé legnépszerűbb bemondónője eksztatikus modorban jelentette be a nagy eseményt, és másnap ezrek ünnepeltek az utcákon. Ünnepelték a bombát és a diktátort, az ifjú Kimet, akiről fénykép jelent meg, amint aláírja a robbantásról szóló parancsot.

Akármi történt is, hidrogén vagy nem hidrogén, fölösleges a vita a robbantás természetéről. A történet „eszmei mondanivalója” az, hogy Észak-Koreát se szankciókkal, se fenyegetésekkel, se mézesmadzagokkal nem sikerült letéríteni a nukleáris fegyverkezés bő két évtizedes útjáról. A kapacitások kiépítésének első lépéseit a dinasztiaalapító Nagy Vezető, az 1994-ben elhunyt, mindmáig félistenként tisztelt Kim Ir Szen tette meg, s tizenkét évvel később beérett a termés. Fia és utóda, Kim Dzsongil (az Örökös Párttitkár) uralkodása idején két atomrobbantást hajtottak végre (2006, 2009), majd következett az unoka, Kim Dzsongun, akinek a számláját két további robbantás terheli: az első 2013-ban, a második most. A rakétakísérletekről, a műholdfelbocsátásról nem is beszélve. A 33 évesnek mondott, de bizonytalan életkorú Kim Dzsongun hajthatatlanabbul folytatja a nukleáris fegyverkezést, mint az apja, és ha lehet, még amannál is sokkal inkább tesz rá, mit gondol és mond a világ a bombáiról, a rakétáiról. Őbelőle világlik elő legerőteljesebben az a „felfedezés”, hogy az Észak-Korea elleni szankciók (katonai eszközök, luxusáruk – az ENSZ ennyiről tudott lapzártáig dönteni, több jöhet) hatástalanok; de sokkal inkább az, hogy a mai bizonytalan és veszedelmes világban az önvédelemnek egyetlen megbízható formája van: az atomfegyver. Csak az, ami elrettent. És van egy harmadik szempont is. Az észak-koreaiaknak ugyanarra a srófra jár az agyuk, mint az irániaknak: ha másoknak, dacára az atomsorompónak, „megengedték” atomfegyverek kifejlesztését (Izrael, India, Pakisztán), akkor neki mint szuverén államnak miért nincs hasonló joga?

Első megjegyzésem ehhez a témához: Észak-Koreát senki nem fenyegeti, mármint a szó katonai értelmében. Ami azonban a „kommunista remetekirályságnak” elkeresztelt ország vezetőit – a dinasztiaalapítótól az unokáig – nem rendíti meg abban a meggyőződésében, hogy a „nemzetközi imperializmus”, élén a Dél-Koreában csapatokat állomásoztató Egyesült Államokkal, a rezsim megsemmisítésére tör. (Nota bene: az USA nem telepített Dél-Koreába nukleáris eszközöket, de persze bármikor képes rá. Egyelőre egy atombombával felszerelt B–52-es bombázó járőrözik a dél-koreai légtérben.) Második megjegyzésem: az Észak-Koreát irányító katonai-bürokratikus elit – amely amúgy nagyon jól él ebben a koldusszegény országban – örömét leli abban, hogy félnek tőle. Az nemigen érdekli, hogy hiába létesít különleges gazdasági övezeteket tucatjával, a remélt külföldi beruházók csak nem jönnek, mert valóban félnek: nem annyira az atomtól, mint inkább a rendszer önkényétől. Melyet az a kevés beruházó, amely arrafelé megfordult, bőségesen megtapasztalt. Azt csinálnak velük, amit akarnak. (Példaként egy fehér hollónak tartott egyiptomi mobiltelefon-szolgáltatót szokás megnevezni, amelynek nem engedik, hogy repatriálja a profitját.) Harmadik megjegyzés: sajnálatos módon helytálló a Kim-rezsimnek az a kalkulációja, hogy minél inkább „atomozik”, annál inkább egymásnak tudja ugrasztani az Egyesült Államokat és Kínát.

Ez utóbbi pillanatnyilag – szerintem – a legnyomósabb világpolitikai szempont. Még 24 óra sem múlt el a „hidrogénbomba”-ünneplés után, amikor John Kerry amerikai külügyminiszter kudarcnak nevezte Kína Észak-Korea-politikáját, mondván, Pekingben nem veszik észre, hogy az általuk hat évtizeden át támogatott rendszer kezelése immár más módszereket kíván meg.

Vajon milyeneket? Mit akarhatnak az amerikaiak? Leszakítani Észak-Koreát Kína köldökzsinórjáról, végtére is a szomszédos nagyhatalom a Kim-rezsim egyetlen támogatója.

Tény, a dinasztia maga, illetve a katonai-bürokratikus elit nem maradhatott volna és nem is maradhat a víz felszínén, ha Kína nem vásárolná a termékeit, ha nem látná el olajjal, ha kettejük kereskedelmében – kínai oldalon – nem érvényesülnének bőkezű állami támogatások, ha Peking útját állná Phenjan és mások (például Irán) nukleáris technológiai együttműködésének. Továbbá: ha Észak-Korea mindenféle legitim és illegitim forrásból származó devizajövedelmeit nem kínai bankok kezelnék. (Nincs olyan, mint például Iránnal szemben, hogy egyszerűen befagyasztják a koreai betéteket.) Kína nem szereti, sőt utálja a Kim-rezsimet, viszont önmagát annál jobban félti. Tudja, ha a régi barátot megfosztja a segélyektől, annak nem annyira a vezetők és a tábornokok, mint inkább az egyszerű emberek fogják kárát látni, aminek csak egyetlen következménye lehet: tömeges menekülés Koreából Kínába, amiből a kínaiak nem kérnek. Annyira félnek, hogy az önbizalomtól duzzadó Kim Dzsongun pimaszkodásait is elviselik. (Ami amúgy kissé érthetetlen.)

Itt volt például ez a negyedik atomrobbantás. Korábban úzusnak számított, hogy Phenjan előzetesen tájékoztatta Pekinget, mire készül. Most ez elmaradt. A kínaiak pont annyira meglepődtek a „hidrogéntől”, mint mindenki más. Ezt rossz néven vették és hangosan tiltakoztak. Aztán ott volt egy tréfás ügy is. Az elődjeihez képest a korral lépést tartó Kim Dzsongunnak van egy kedvenc, kizárólag csinos zenészlányokból álló – minek is nevezzem – könnyűzenei együttese, a Moranbong (vonósok, gitárosok, dobosok, szintetizátorosok), amely koreai „popzenét” játszik, s ezzel meg akarta örvendeztetni a pekingi közönséget is. Igen ám, de a katonaruhában érkező lányok produkcióját a gondos pekingi cenzorok előzetesen megtekintették, s látták, hogy itt nemcsak (egyébként jó színvonalú) zenéről van szó, hanem performance-ról, ahol (a YouTube-on egyébként megnézhető) a háttérben egy jó nagy kivetítő egyfelől Kim Dzsongunt, másfelől a koreai rakétaprogramot reklámozza. Ebből nem kértek, és a kínai külügy előre közölte, hogy a Moranbong-koncertre elvárt magas rangú vezetők helyett csak alacsonyabb beosztású bürokratákat fognak delegálni. Amire a koreaiak megsértődtek (a lánybandát állítólag maga a Vezér válogatta össze), és előadás nélkül hazautaztak. A két ügy – a kínaiak nem tájékoztatása az atomkísérletről és a Moranbong-affér – időben összecsúszott; sokan arra tippelnek, hogy utóbbi az előbbi miatt robbant ki.

Akárhogyan is: Kim Dzsongun egyelőre nem látogat Kínába, viszont dörzsöli a tenyerét, hogy a negyedik bombarobbantás után az USA még szorosabbra fűzi a kapcsolatait Dél-Koreával és Japánnal („hármas szövetség”), ami a kínaiaknak egyáltalán nincs ínyére, hiszen a Dél-kínai-tenger térségében hegemóniára törnek, és ha valamit nem akarnak, az épp ez a szövetség. Egyszóval: ha az észak-koreaiak riogatnak, azzal közvetve Kínának ártanak. Megjósolom: ettől se fog semmi változni, mert a kínaiak látják az európai menekültáradatot, és, mint említettem, rettegnek attól, hogy egy olyan, összeomlott rendszer számkivetettjei, mint amilyen a Kadhafié volt, koreai mezben nála kötnek ki. Akár átutazóként, de még így is sokba kerülnek.