Ha Kína tüsszög

Voltak már olyan idők, amikor a világ legnagyobb gazdasága a kínai volt, s ha hihetünk a jóslatoknak, még lesznek is. Nagy különbség a két állapot között, hogy amikor legutóbb a legnagyobb volt, talán a 19. század elején, a világ nagy gazdaságai viszonylag önállóan dübörögtek, s csak vékonyka, lassú átvitelű neuronokkal kapcsolódtak össze, míg legközelebb csak még a mainál is behálózottabb világban állhatnak majd az élre. Tanúság erre a világ tőzsdéin dühöngő kalamajka, talán az első igazi, amikor a kiváltó okok között Kínát is emlegetik. Sőt vannak, akik csak Kínát emlegetik.

A kínai gazdaság növekedésének mérséklődését kis túlzással azóta várják a szakértők, amióta beindult. A puha vagy kemény landolás problémájának boncolgatása másfél évtizedes elfoglaltság. A 2008-as válság kirobbanása óta ez valamivel kétkezibb szakmának tűnik, bár még a második negyedéves adatok is hétszázalékos növekedést mutattak. Voltak ugyan, akik adatmanipulációt orrontottak. Kétségtelen, hogy a kínai adatokkal időnként vannak problémák, jellemzően leginkább módszertaniak, de aki tudatos, netán propaganda-szempontú manipulációt feltételez, az vagy nem sokat tud a kínai kormányzatról, vagy a saját környezetéből indul ki.

Igazából az is elmondható, hogy a nyugati sajtó legjobbjai az első ijedtség után nagyon gyorsan arra a pályára álltak, hogy a kialakult krízis sokkal összetettebb annál, mint hogy tisztán a kínaiakra lehetne kenni. Emögött az is ott van, hogy bár sok helyen működik az a szurkolói hajlam, amely elégedettséget érez minden apró kínai vesszőfutástól, a Nyugat mérvadó kormányzati, üzleti és médiakörei tisztában vannak azzal, hogy a kínai stabilitás megkerülhetetlen közös érdek. S persze nyilván az is, hogy ezzel senki ne éljen vissza.

Ennek megfelelően sok-sok embercsoportot nagyon különbözően érintenek a kínai fejlemények, attól függően, hogy ők maguk hogyan kapcsolódnak a kínai gazdasághoz. A legközvetlenebb veszteseket a 90 millió kínai magánszemély között kell keresni, akiknek tőkeszámlájuk van, s aktívan kereskedtek a tőzsdén. (Nyilván a legközvetlenebb nyerteseket is közöttük találhatnánk meg, de erről ilyenkor nem szoktak beszélni.) A tőzsde azonban a nagy számok ellenére sem játszik ott olyan jelentős szerepet a gazdaság életében, mint a nagyon fejlett piacú országokban. A legjelentősebb fordulat, aminek itt a szemtanúi vagyunk, az, hogy a kormányzat piaci eszközökkel igyekszik befolyásolni a folyamatokat – egyelőre elég változó sikerrel.

Magával a kínai reálgazdasággal ennél sokkal nagyobb problémák vannak. Kicsit ironizálva elmondható, hogy a reformfolyamat több helyen is olyan szakaszba ért, ahol a változtatások már „forradalmi” értékűek. A cél, hogy a gazdaságot alapvetően a belső fogyasztás vezérelje, vagy a folyamat, hogy egyre masszívabb mértékű kínai működő tőke megy külföldre, már ezek közé tartozik. Ugyancsak árnyalhatja a mérsékeltebb ipari növekedésre adott hagyományos véleményünket a szolgáltató szektor egyidejű dinamikus növekedése. Emellett meg kell küzdeni a pénzintézeti rendszeren kívüli méretes hitelezési gyakorlattal (az „árnyékbankrendszerrel”), az iszonyatosan nagy túlzott kapacitások leépítésével vagy kezelésével, s akkor még az energetikai és a környezeti problémákról szót se ejtettünk. De mindezt a kínai társadalom a jelek szerint egyelőre hétköznapi üzemmódként éli meg.

Komolyabb az ijedtség azokban a környező országokban, amelyek nagyon függenek a kínai gazdaságtól, s az elmúlt években az óriás vállán ücsörögve haladtak kifelé a globális válságból. A Nikkei Asian Review szerint 2009-ben Tajvan volt az egyetlen ország, amely a magas hozzáadott értékű termékeit elsősorban Kínában értékesítette. 2011-re – ez csak két év – Tajvanhoz csatlakozott Dél-Korea, Indonézia és Malajzia is. Elsősorban erre kell gondolnunk, amikor sokfelé olvassuk a mondást, miszerint ha Kína tüsszög, Ázsia ágynak dől. Egy tanulmány szerint ha a kínai növekedés 0,7 százalékponttal mérséklődik, az Hongkongnak 2,3, Tajvannak 2,1, Dél-Koreának 1,3 és Szingapúrnak 1 százalékpontos mérséklődést okoz önmagában.

Ha még egy lépéssel távolabbra lépünk, a portfóliómenedzserek térképe szerint a „feltörekvő” piacokra, ott látjuk a legnagyobb bajokat. Az említett Kína-függő gazdaságok is ide tartoznak, de ők a kisebbség. A többséget a hatás csak a piaci pánik pszichológiája útján éri el. Még pontosabban: itt látható a legjobban, hogy a kínai hatás ténylegesen mennyire korlátozott. Ez egy nagyon összetett országcsoport Latin-Amerikától bizonyos afrikai és ázsiai országokon keresztül Kelet-Európáig. Sok tekintetben együtt sírnak és együtt nevetnek, de ahhoz, hogy ez így lehessen, a hatásoknak egy nagyon összetett, bonyolult komplexumát kell figyelembe venni. S ebben bizony a kínai növekedés alakulásán túl a világgazdaság egyéb domináns tényezői is benne vannak az európai válságtól az amerikai monetáris politika várható változásáig.

Ha valami a gyomorfekély határán tartja ez idő tájt a vagyonkezelőket és kereskedőket, az éppen ez utóbbi, az amerikai kamatkurzus szeptemberre ígért fordulata, a mennyiségi könnyítés vége s egy kamatemelési folyamat kezdete. Magyarán, hogy megszűnik a nagy mennyiségű, viszonylag olcsó amerikai pénz permetezése. Ez konkrétan a feltörekvő piacokra várhatóan nagy próbatételt fog jelenteni. Hogy pontosan mekkorát és milyet, azt nem tudjuk, ez a magyarázata a fekélyes fájásoknak. Amikor elméletbarkácsolásra hajlamos politikusok sorolgatják az elmúlt időkben szuperül teljesítő illiberális államokat, nem teszik hozzá, hogy a produkciónak legalábbis az egyik tényezője az olcsó amerikai pénz volt, amely a jobb megtérülés reményében vastagon áramlott a feltörekvő piacokra. S bizony nagy kérdés, hogy e nélkül a pénz nélkül mire mennek, mit találnak majd ki a „munkaalapú társadalmak”.

A kínaiak annyiban előre járnak, legalábbis a gondolkodásban, hogy a belső fogyasztás által vezérelt gazdaság formájában megtalálták a reformfolyamat aktuális célját. Más kérdés, hogy ez a korábbi reformokhoz képest egy jóval lassúbb, bonyolultabb, kevésbé rapid, kevésbé rohamszerű és kevésbé határidőzhető folyamat. Tetejében a társadalom számára vélhetően jóval konfliktusosabb lesz, mint amihez az elmúlt másfél-két évtizedben szokva voltak. A kormányzatnak pedig – bármennyire nehezen képzelhető is ez a kínai „arcközpontú”, az arcmegőrzésen alapuló kultúrában – muszáj némileg kihátrálnia a mindent tudó szerepkörből, s a társadalommal is el kell tudnia fogadtatni, hogy ez normális.

A tőzsdei krízis során látható volt, hogy bizony az ilyen helyzetek kezelését meg kell tanulni. Márpedig a tanulási folyamat tévedéseket, gyengébb megoldásokat is feltételez. A lényeg nem a minden pillanatban igazolt orákulumi lét, hanem a végeredmény. Hogy hogyan működnek a hagyományos reflexek, azt mutatja, hogy lapzártánkkor már nyolc embert letartóztattak, akik valami olyat követtek el, ami hozzájárult a – világméretű – pánik kialakulásához.