Gondolj rám!

Dr. Borlai sebészfőorvos megtudja, hogy operálhatatlan rákja van, nincs is neki hátra hat hónapnál több. Teljesen kivetkőzik eddigi énjéből. Munkáját elhanyagolja, családján átgázol, barátait otthagyja, megsért mindenkit, aki szembejön. Teszi mindezt annak érdekében, hogy megkönnyítse nekik a majdani gyászmunkát. Hogy elmélyítse a hátramaradottakban: akit elveszítenek, az egy krajcáros fajankó, összeférhetetlen „szemét állat”, iszákos nímand, nem kár érte.

Ez a humánus indíttatású önleépítési folyamat magától kínálja, sőt egyenesen megteremti, előhívja azt a groteszk-ironikus-cinikus szemléletet, amely az ellentmondásos törekvésekből kikerekedik. Hogy tudniillik Borlai doktor akkor is a többiekért tevékenykedik, amikor felrúgja a zsúrasztalt, lábtörlőnek használja a rácsos sütit, ellógja a kitűzött műtétet, ordibál a lányával, belepróbálja magát a Dunába.

Ám meghalni nem olyan egyszerű. Mondhatnánk: orvosi műhiba a diagnózis, vagy isteni csoda, de Thanatosz nem akarja megtalálni áldozatát. A világ pedig szép lassan aszerint kezd működni, amit hősünk eltervezett. Oda a villa, a család, a biztos egzisztencia, a hivatás, a kollégák, még az az amatőr zenekar is, a Dokto-Rock, amiben Borlai muzsikált és énekelt. Vagyis teljes a vereség. Teljes a siker.

A keserű szeletben ott vannak mai világunk primőr ízei is: a mogorva após komcsizása, zsidózása eddig nem tartozott bele szorosan a víg- vagy szomorújátékok sztereotípiái közé. Tekintsük talán ezt is „a realizmus diadalának”, amint annak idején Engels és Lukács György javasolta? Ment-e a könyvek (a filmek) által a világ elébb? Mentek-e a filmek, a könyvek a világ által elébb?

Van gondolkodnivalónk magunkon, miközben elszórakoztat bennünket Kern András filmjében az abszurd.

(Írta: Vámos Miklós és Kern András.)
Bölcs István