Fáradt reformerek, élénk populisták – Irányra vár az eurózóna
Érzékelvén az eurózóna gazdaságának múlt évi lanyhulását és szerény idei javulását, tizennégy német és francia közgazdász, köztük Jean Pisani-Ferry professzor, Emmanuel Macron francia államfő volt tanácsadója és a brüsszeli Bruegel-agytröszt volt igazgatója, valamint Clemens Fuest, a német Ifo intézet elnöke búskomor hangulatú összegzést tett közzé az eurózóna reformját latolgatva. Csalódottan rögzítették a tényt, hogy a politika a vezetőváltás előtt álló és válságkezelő arzenálját kimerítő Európai Központi Banktól, az EKB-tól várja azokat a megoldásokat, amelyeket neki kellene megtalálnia. A nagy recesszió a tízes évek elején kapkodó intézkedéssorozatra késztette a kormányokat, kétségkívül belefáradtak a vitákba, a szabályok értelmezésébe és átírásába, a bajba jutott országok hitelezésébe és a folytonos jogalkotásba. Ám rendkívül bonyolult rendszert hoztak létre, amelyet a szakemberek prociklikusnak neveznek, azaz fellendüléskor lazítja a gyeplőt, krízis idején viszont szigorít, és a kíméletlen kiadáscsökkentések előírásával alkalmasint tovább rontja a helyzetet.
A megszorítás pedig lendületet adott a populista és szélsőjobboldali pártoknak. A legjobban talán Olaszországban látható ez, amely 2011 után nagy árat fizetett azért, hogy viszonylag hamar kikerült a túlzottdeficit-eljárás nyomása alól. Azóta sem emelkedtek az elkölthető jövedelmek, s emiatt egyre növekedett a középosztály dühe is. E felismerés nyomán írja most a Financial Timesban Wolfgang Münchau, hogy a fiskális szabályok megváltoztatása nélkül nem is lehet felvenni a harcot a populistákkal.
Az aggasztó folyamatot szintén észlelve a tizennégy közgazdász már tavaly januárban felhívta a német és a francia kormány figyelmét, hogy át kellene gondolni, észszerűsíteni és egyszerűsíteni kellene az eurózóna szabályrendszerét. Itt lényegében a stabilitási paktumról van szó, amely a GDP arányában változatlanul legfeljebb háromszázalékos költségvetési hiányt és hatvanszázalékos államadósságot engedélyez, és csőd felé evickélő országot pedig hivatalosan meg sem menthet. A szakértők érzékelték, hogy a pénzügyi rendszer törékeny, sebezhető. A válság során a sok intézkedés ellenére az alapellentéteket nem sikerült feloldani. Az adós országok úgy érzik, rákényszerítették őket a túlzott megszorításokra, miközben bankjaik hátrányos helyzetbe kerültek a piacon, a hitelező északi országok pedig úgy gondolják, hogy túlzott áldozatvállalásra kényszerültek a meggyengült déli államok hitelezésével.
A hitelezők ma is kockázatcsökkentést követelnek, az adósok viszont a kockázatok megosztását szeretnék elérni. Bő egy évvel ezelőtt azt szorgalmazták tehát a tizennégyek, hogy találják meg a középutat. Indítványozták, hogy korlátozzák a bankok által tartható államkötvények mennyiségét, hogy ne legyenek a pénzintézetek az államnak, az állam pedig a pénzintézeteknek kiszolgáltatva, alakítsák ki a közös betét- és munkanélküli-biztosítási rendszert, a bankuniót, tegyék lehetővé az államadósság átütemezését, a tagországok államkötvényeiből teremtsenek új, biztonságos értékpapírt. S a már szinte átláthatatlanul szövevényes költségvetési előírások helyett a közkiadások alakulását figyeljék, elsődleges tekintettel az államadósság folyamatos és fokozatos mérséklésére.
A felvetéseket a szakma jól fogadta, sőt a mesebergi nyilatkozatban Angela Merkel német kancellár és az átfogó reformokat ösztönző Emmanuel Macron szintén mintha felkarolta volna az ötletek egy részét, különösen a betétbiztosítást, a rendezett átütemezést és a bankszanálást az Európai Stabilitási Mechanizmus nevű pénzügyi alap révén. De érdemben alig történt valami. A betétbiztosítás, valamint az uniós költségvetésbe beépített külön tétel a közös munkanélküli-segélyezésre és a bankok államkötvény-kitettsége tabu maradt számos ország számára. Az ellenkezésben Németország az élen jár, de Berlin támaszkodhat a még nála is merevebb hollandokra, akik e tekintetben felújították a Hanza-szövetséget, az északiak koalícióját a fiskális fegyelem érvényesítésére.
A nyakló nélküli költekezési tervvel előrukkoló olasz populista koalíciós kormány nyilván nem tudta meggyőzni az északiakat a kockázatmegosztás erényeiről. Az elmúlt bő egy évben romlottak a világgazdasági kilátások, s nemcsak az amerikai–kínai vámháború fenyeget, hanem annak veszélye is felrémlik, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió is kereskedelmi viszályba keveredik egymással. A gazdasági szuverenitás megőrzése érdekében előbb Németország tett közzé iparfejlesztési stratégiai elképzeléseket, s ezt követte egy hasonló tartalmú német–francia kiáltvány. Majd Macron elnök újabb javaslatokat tett átfogó reformokra, de nem az eurózónát érintően, hiszen korábbi, a közös pénzügyminiszteri hivatal létrehozását és a nagy összegű külön költségvetés kialakítását célzó kezdeményezése nem lett igazán népszerű, hanem a kereskedelem, a közbeszerzés és a versenyjog felülvizsgálatára.
Az idézett közgazdászcsapat ez utóbbit fontos fejleménynek tekinti ugyan, de csak kiegészítő elemnek, mert az eurózóna túlélése és fejlődése érdekében minél hamarabb szabályozni kellene szerintük, hogy a bankok milyen arányban tarthatnak eszközeik között állampapírokat, a betétbiztosítást pedig egységesíteni kell. Piacra kellene dobni egy új, közös, alacsony kockázatú értékpapírt. Hozzá kéne nyúlni a bonyolult fiskális szabályokhoz, és ahogy korábban is jelezték, a közkiadások és az államdósság viszonyát kellene a középpontba állítani. De új stabilizátorra is szükség lenne, függetlenül attól, hogy ezt külön büdzsének nevezik, vagy valami másnak, de a munkanélküli-segélyezés eurózónabeli kezelése sokat segíthetne válság esetén.
Az eurózóna pénzügyminiszterei júniusra ígérnek döntéseket a macroni tervhez képest alaposan megkurtított büdzséről, és talán a betétbiztosításról is. A reformfáradtság és az európai választásokon vélhetően megerősödő agilis populizmus új helyzetet teremthet az eurózóna megkerülhetetlen korszerűsítésének folyamatában is. Még inkább kiéleződhet a vita annak következtében, hogy a bizottság elemzése szerint a világgazdasági és növekedési aggályokra válaszul a valutaövezeti tagok költségvetési irányvonala, egyelőre szép csendben, ösztönzővé válik, ott is, ahol ennek Brüsszel szerint nincs igazán tere, mint például Olaszországban. A lisszaboni szerződés megnövelte a parlament szerepét, és az európai törvényhozók már aktívan részt vesznek a pénzügyi jogalkotásban.
A stabilitási paktum felügyelete, végrehajtásának ellenőrzése jórészt a bizottság és a tanács hatáskörébe tartozik, de a parlament is meghallgatásokat tarthat, véleményezhet és konzultálhat. Az északiak és a déliek, a hitelezők és az adósok, a kockázatcsökkentők és a kockázatmegosztók újabb összecsapásának végkimenetelét a közelgő választások érdemben befolyásolhatják.
