Reményből ábránd – Orbán Viktor várakozásaival ellentétben nem fordult fel fenekestül Európa
Az EP-ben ugyan az eddiginél valamivel nagyobb erőt képviselnek ezek a pártok, de nem jutottak dominás szerephez, sőt ahhoz sincs elég mandátumuk, hogy hatékonyan bénítani tudják és zsarolhassák a közösségi szempontokat szem előtt tartó uniós intézményeket. A korábbi összetételű EP-ben a jobbközép, kereszténydemokrata irányzatú néppárti és a balközép szociáldemokrata frakció ha valamiben közös álláspontra tudott jutni, akkor együttesen biztosítani tudta magának a szükséges többséget.
Az idén májusban tartott választásokon mindkét mérsékelt erő valamelyest meggyengült, és a többség kialakítása érdekében most már kénytelen harmadik erő támogatását is kérni és ebből következően ennek a harmadik erőnek engedményeket tenni. Ez a harmadik erő a legtöbb kérdésben a liberális frakció lehet, amelyet az előző EP-hez képest jelentősen megerősített Emmanuel Macron francia köztársasági elnök időközben létrejött centrista pártja, a Lendületben nevű formáció. Az európai liberálisok francia hatásra nevet is változtattak, és most már Újítsuk meg Európát! a hivatalos elnevezésük.
Adott esetben a szintén jócskán megerősödött zöldekre is számíthatnak a hagyományos, „főáramlathoz” tartozó pártcsaládok. Különösen fontos lehet ez annak fényében, hogy az Ursula von der Leyen német kereszténydemokrata politikus vezetésével összeállított új Európai Bizottság a klímavédelem környezetvédelmi szempontját, az úgynevezett zöld alku érvényesítését nyilvánította saját legfontosabb munkafeladatává. A néppártiak és a szociáldemokraták tehát a liberálisokra és részben a zöldekre kívánnak támaszkodni, és ebben a felállásban nem osztottak lapot a – kissé finomkodva – euroszkeptikusnak nevezett nacionalistáknak.
A választások előtt a magyar miniszterelnök még azt a reményét hangoztatta, hogy az eddigi elitet le fogják cserélni az európai választók. Ez nem történt meg. Orbán európai formátumú politikusként igyekezett ugyan láttatni magát, és vezető szerepre tört a nacionalisták körében, saját pártja, a Fidesz azonban hiába nyerte meg fölényesen Magyarországon az EP-választásokat, az európai összkép végeredményben azt mutatta, hogy „a nacionalisták internacionáléja” nem akkora erő, amelynek érdemes lenne az élére állnia. Ráadásul Orbán ismertebb potenciális partnerei – Matteo Salvini olasz és Heinz-Christian Strache osztrák szélsőjobboldali politikus – különböző okokból megbuktak, kiestek a kormányzati pozícióból saját hazájukban.
Orbán igazi sikerét nem is az jelenthette volna, ha élére állhat az európai szélsőjobbnak, hanem az, ha a Fidesz pártcsaládján, az Európai Néppárton belül sikerül többségiként elfogadtatnia saját nézeteit, a keményvonalas migrációellenességet, a határozott szembefordulást az európai föderációs elképzeléseket is tápláló brüsszeli „eurokráciával”, illetve a keresztény értékek kőkonzervatív értelmezését. Az lett volna számára a győzelem, ha magát a jobbközép mainstream politizálást tudja erősen jobbra húzni az egész kontinensen.
Mindez nem sikerült, olyannyira nem, hogy az év végén a Fidesz az Európai Néppárton belül továbbra is tagsági jogaiban felfüggesztett státuszú, és arra vár, hogy januárban döntsön sorsáról a pártcsalád.
Számos jel utal arra, hogy Orbán inkább gyorsan kiléptetné pártját – arra hivatkozva, hogy az Európai Néppárt liberális térfélre, illetve balra tolódott –, ha azt neszelné meg, hogy a helyzet értékelésére felkért „három bölcs” veterán politikus (egy belga, egy német és egy osztrák) a kizárásra tenne javaslatot.
A szélsőjobb európai áttörésének az elmaradása egyebek közt azzal a következménnyel járt, hogy nem kerültek le az unió napirendjéről a jogállamiság kérdései. Egyfelől tovább folyik Magyarország ellen az uniós szerződés 7. cikke szerinti eljárás, másfelől olyan előterjesztéseket fogalmaztak meg, amelyek szerint a pénzbeli uniós támogatások folyósítását függővé kellene tenni a jogállamisági követelmények teljesítésétől. E követelmények ugyanis kulcsfontosságúak a jogbiztonság szempontjából, a jogbiztonság pedig a vállalkozásoknak is alapvető érdeke – így ér körbe a logikai összefüggés „pénztől pénzig”.
A jogállamisághoz szorosan kapcsolódó kérdés, hogy Magyarország egyelőre nem kíván csatlakozni a munkáját jövőre megkezdő Európai Ügyészséghez sem – pedig olyan kezdeményezést is papírra vetettek, hogy az EU pénzalapjaihoz csak azok az országok férjenek hozzá, amelyek alávetik magukat az ilyen pénzalapok felhasználásának jogszerűségén őrködni hivatott Európai Ügyészségnek.
Az EU-hoz való magyar viszony ellentmondásossága mellett a NATO-val is fennmaradt idén az a feszültségforrás, hogy Magyarország az új nyelvtörvény miatt blokkolja Ukrajnának az atlanti szervezettel való politikai szintű párbeszédét. Ebből azonban érdekes módon nem következett az, hogy elhidegültek volna a magyar–amerikai kapcsolatok – ellenkezőleg, idén végre megvalósulhatott Orbán Viktor hosszú évek óta hasztalan kergetett álma: az Egyesült Államok elnöke fogadta őt a Fehér Házban.
Donald Trump gyakran rögtönzéseken alapuló politikája más kérdésekben is rendre felülírta az amerikai stratégiai tervezők hagyományos, jól kiérlelt elképzeléseit: udvarolni kezdett Észak-Koreának, majdnem vendégül látta az afgán tálibokat Camp Davidben, kereskedelmi háborút indított Kína ellen és ilyennel fenyegette meg Európát is, valamint Izraelnek tett több olyan gesztust, amivel nagy felhördülést váltott ki a világban. Iránnal szerencsére mindeddig sikerült elkerülnie a háború kirobbanását.
A magyar miniszterelnök eközben 2019-ben is tovább borzolta sok nyugat-európai politikus kedélyeit Vlagyimir Putyinnal való rendszeres találkozóival – igaz, az év vége felé bizonyos mértékig partnerre lelt Emmanuel Macronban, aki szerint Moszkvát nem ellenségként, hanem lehetséges stratégiai partnerként kellene kezelni. Az orosz elnök mellé a magyar részről megkülönböztetett figyelemben részesített külföldi partnerek közé idén felzárkózott Recep Tayyip Erdoğan török államfő, akinek a hadserege nemrég lerohanta az észak-szíriai kurdokat.
Orbán talán legbizarrabb idei útja Bakuba vezetett, ahol – az EU-bővítési tárca magyar kézbe kerülésére készülve – meleg hangon biztosította támogatásáról a türk országok vezetőinek törekvéseit, és egyben bedobta a köztudatba a magyarok állítólagos kipcsak eredetéről szóló tanokat.
