Erdogan a csúcson

Erdogan elérkezett karrierje csúcspontjára. Ő az első, a nép által közvetlenül választott államelnök Törökországban. Biztos győzelmét tízéves miniszterelnöksége populista politikára, diktatórikus módszerekre alapuló gazdasági sikereinek és az ellenzéki pártok összeférhetetlenségének köszönheti.

A modern Törökország megalapítója, Mustafa Kemal Atatürk, „minden törökök atyja” óta egyetlen politikus sem összpontosított kezében akkora hatalmat, mint Tayyip Erdogan. Választási győzelme estéjén abban az isztambuli mecsetben mondott köszönetet Allahnak, amelyet a 15. században Mehmet, „a hódító” építtetett, és ahova a szultánok jártak hálát adni győzelmeik után. A gesztust sokan Erdogan hatalmi ambíciója jelének tekintik.

Az Isztambul nyomornegyedéből származó Erdogan első politikai állomása szülővárosának polgármesteri hivatala volt húsz évvel ezelőtt. Az Igazságosságért és fejlődésért (AKP) pártban fiatal értelmiségiekkel csoportot alakított, hogy a politikai iszlámot korszerűsítsék. Olyan vallást akartak, amely nem tagadja meg a múltat, de alkalmazkodik a modernkor követelményeihez. Polgármesteri tevékenységével igazolta, hogy egy vallásos muzulmán is lehet sikeres menedzser. Isztambuli eredményei és a pártban szerzett tekintélye juttatták az ankarai parlamentbe, tíz évig volt miniszterelnök, és a nép most államelnökké választotta.

Fő a lojalitás

Korábbi, kiegyezésre törekvő hajlamai mára autokratikus stílussá alakultak. A pártban és kormányában az történik, amit ő akar. Abszolút lojalitást követel. Aki ennek a követelménynek nem felel meg, azt félreállítja. Pozícióját gazdasági sikerek támasztják alá. Igaz, a kilencvenes évek rohamos növekedése megtorpant, de egy tavaszi közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek nyolcvan százaléka jobb körülmények között él, mint Erdogan előtt. Nőtt az állampolgárok jövedelme, javult az egészségügyi ellátás, több ezer kilométer út könnyíti a közlekedést, bővítették vidéken is a villany- és gázellátást.

Erdogan monumentális építkezésekkel növeli népszerűségét és támasztja alá politikája sikerét. A Boszporusz alatti alagút, a szorost átívelő híd (további kettőt terveznek) dokumentálja Törökország felzárkózását a fejlett Nyugathoz. Az iszlám vallást Erdogan éppúgy fegyverként használja, mint annak idején Atatürk, csak ellentétes előjellel. A „minden törökök atyja” a modernizáció eszközének tekintette az állam és az egyház szétválasztását, a szekularizációt. Betiltotta a nőknek a fejkendőviselést, a férfiakkal leborotváltatta mohamedán vallásuk jelképét, a szakállt. Erdogan ismét engedélyezte a fejkendőt, és minden férfi úgy borotválkozik, ahogy akar.

Intézkedései pozitív fogadtatásra találtak a konzervatív, mélyen vallásos török társadalomban. Politikájával ápolja a vallási hagyományokat, megnyeri a mohamedán egyház támogatását, és emiatt Nyugaton a törökországi vallásszabadságról beszélnek. Viszont tény, hogy az iszlámot gyakorlatilag államvallássá tette. Nem tekint egyenrangúnak más felekezeteket, különösen a keresztény és a zsidó egyház működését akadályozzák. (Törökországban az antiszemitizmus az arab országokéval vetekszik.) A pozitív vagy annak ítélt intézkedéseket azonban antidemokratikus gyakorlat egészíti ki. Erdo?an korlátozta az emberi jogok gyakorlását, a sajtószabadságot, befolyásolja a jogszolgáltatást, gazdasági előnyökhöz juttat pártjához közel álló vállalatokat. Ezzel nehezíti az ország EU-felvételéről szóló tárgyalásokat.

A példakép

Erdogan jövő szerdára pártkongresszust hívott össze, amely rendezi utódlása kérdését a miniszterelnöki székben. Biztosra vehető, hogy választása olyan politikusra esik, akiben teljesen megbízik, és aki vakon teljesíti utasításait. Legtöbb esélyt Ahmet Davutoglu külügyminiszternek adnak. Másnap lesz Erdogan hivatalos beiktatása az államelnöki hivatalba. Leteszi az esküt arra az alkotmányra, amelynek előírásai ellen tíz évig küzdött, és amelynek nagy részét nem tartotta be. Azonban az alkotmány megváltoztatásához, esetleg új alkotmány elfogadtatásához háromötödös sikerre lesz szüksége a következő parlamenti választásokon, jövő júniusban. Ehhez a mostani ötvenkét százalék nem lesz elég.

Viszont biztosra vehető, hogy Erdogan a szokott rutinnal túlteszi magát az alkotmány jelentette akadályokon. Magával visz az elnöki hivatalba olyan hatásköröket, amelyek eddig a miniszterelnököt illették meg. Megteszi az első lépéseket „a parlamenti demokrácia átalakítására egyfajta elnöki oligarchiává”. Erdogan fogalmazásában: „Törökországnak olyan ugrásra van szüksége, amelytől a parlamenti rendszer elnöki rendszerré alakul.” (Jut eszembe: Orbán Törökországot is ajánlotta követendő példának.)

Erdogan személye, a demokráciához való viszonya, fellengzős stílusa terheli a demokratikus államok viszonyát a törökökhöz. Évek óta országa felvételét követeli (nem kéri) az európai közösségbe. Brüsszel azonban – az említett okokból – legfeljebb „külön státust” kínál. Nehezen elképzelhető, hogy ez a közeljövőben változik. Pedig Európának és Törökországnak kölcsönös érdeke a jó kapcsolat. Attól, hogy már sokan sokszor elmondták, akár igaz is lehet, hogy a Boszporuszon átívelő híd s alatta az alagút jelképesen összekötő kapocs lehet a keresztény–zsidó kultúrájú Európa és az iszlám világ között.

De a közös érdek megvalósítását mindkét részről jelentős problémák nehezítik. Török részről az EU értékközösségre alapuló jellegének magáévá tétele: szabad választásokra alapuló parlamenti demokrácia, emberi és szabadságjogok elismerése, átültetése a gyakorlatba. A legutóbbi brüsszeli felmérés szerint ez még sok kívánnivalót hagy maga után. De az EU tagállamaiban gazdasági problémákra is emlékeztetnek. Ez egy hetvenkilencmilliós nemzet, a csatlakozás esetén a közösség második legnépesebb, egyben egyik legszegényebb, legtöbb támogatásra szoruló országa lenne. Kérdéses, hogy az amúgy is gazdasági nehézségekkel küzdő országok polgárai tudnának-e, akarnának-e hozzájárulni az új tagállam gazdasági felzárkóztatásához.

A legnagyobb problémát azonban a vallási különbség jelenti. Nyugat-Európában az iszlámot kirekesztő, világi hatalomra is törő vallásnak tekintik. A demokratikus országok társadalmai a francia forradalom után sikerrel vívták meg harcukat a politikai uralomra is törő katolikus egyházzal. Ez mára a szekularizált társadalom integrált része. Elfogadja az állam és az egyház különválasztásának elvét. Az iszlám befolyás alatt álló országok esetében azonban ez a harc még nem dőlt el. Sőt egyre inkább az iszlám világi hatalomra törő irányzatai látszanak teret nyerni.

Párbeszédet!

Az iszlámmal való együttélés feltehetően a 21. század legnagyobb kihívása kontinensünkön. A mi érdekünk is a párbeszéd az európai muzulmán kultúrkörrel, az itteni iszlám diaszpórával. A köztünk lévő – és bizonyára maradandó – különbséget nem gyúanyagnak, hanem megoldandó problémának kell tekinteni. Ha sikerül saját értékeinket úgy megőrizni, hogy közben nem diszkrimináljuk a muzulmánokat, akkor kialakíthatjuk az értékrendszerek új konszenzusát. Ezzel az európai muzulmánok az együttélés példamutatói lehetnének az iszlám világ felé.