Elszabadult hajóágyúk

De történtek itt más érdekességek is, ugyancsak Putyinhoz köthetően. Az orosz elnök tudniillik – rácáfolva saját külügyminiszterére, Szergej Lavrovra – „a helyes irányban tett lépésnek” minősítette a kijevi kormány által május 25-ére kiírt elnökválasztást.

Mértékadó helyeken elhangzottak olyan vélemények, hogy Putyin taktikát váltott: félve az újabb szankcióktól, engedékennyé vált. Csakhogy én úgy gondolom, hogy a különleges, legálisnak semmiképp sem mondható múlt vasárnapi népszavazás eredményének „tiszteletben tartása” felülír minden mást. Talán még az elnökválasztást is, amelyen a donyecki és a luhanszki győztesek – és ez külön hangsúlyozandó – nem kívánnak részt venni, mert a jelöltek legálisnak ismerik el a kiírót, azaz az ideiglenes kijevi kormányt (élén Turcsinov elnökkel és Jacenyuk miniszterelnökkel), ők meg nem!

E tárgyban Moszkva óvatosabb, de kétszínű is. Egyfelől azt mondja, hogy a kijevi kormány bocsátkozzék tárgyalásokba az önjelölt lázadó vezetőkkel (akik sorban rángatják le mindenünnen az ukrán lobogót, s teszik ki az oroszt), de Ukrajna törvényes elnökének még mindig az orosz területre menekült Janukovicsot ismeri el.

Ez egy. Kettő: Oroszország a maga részéről de facto felmondta az Ukrajna „fegyvermentesítéséről” szóló, április közepi genfi megállapodást, amely az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország és az EBESZ között jött létre. Lavrov külügyminiszter ugyanis értelmetlennek mondott minden további többhatalmi egyeztetést Ukrajna sorsáról, pontosabban kimondta: minden további tárgyalás kilátástalan, ha abba a donyecki „Népköztársaság” képviselőit nem vonják be.

Hogy a lázadó népszavazók valójában mit akarnak, rejtély. A szavazócédulákon arra kellett igent vagy nemet mondaniuk, hogy a két nagy kelet-ukrajnai régió „önkormányzatot” élvezzen. De a legtöbb igennel voksoló abban a biztos hitben ment el a senki által nem ellenőrzött szavazóhelyiségekbe, és húzta oda a maga x-ét a szavazócédulákra, hogy a régiók Oroszországhoz való csatlakozását óhajtja. Mellesleg szólva: a vasárnapi győztesek egy hét múlva – még az elnökválasztás előtt – valóban erről akarják megszavaztatni úgy hárommillió hívüket.

Elszabadult hajóágyúk? Közfelfogás szerint semmi nem történhet vagy történik Putyin ellenére Kelet-Ukrajnában, ahol a lakosság túlnyomó többsége vagy orosz nemzetiségű, vagy orosz ajkú. Csak őrajta múlik, hogy a lázadó szeparatisták oldalán beveti-e a hadseregét – amelynek az ukrán Nemzeti Gárda ellenállni aligha lenne képes –, vagy sem. Csak őrajta múlik, hogy – mint a Krím félsziget esetében – tesz-e „befogadó nyilatkozatot” olyan ukrajnai régiók mellett, amelyeknek a lakosai sokkal jobban éreznék magukat az Orosz Föderációban (ahol magasabbak a fizetések és a nyugdíjak), mint Ukrajnában, ahol a szüntelen politikai bizonytalanságot mélységes gazdasági válság és fizetési krízis kíséri.

Az okosabb véleményalkotók szerint Putyinnak nincs olyan szándéka, hogy területeket hasítson ki Ukrajnából. Ő „csak” azt akarja, hogy (1) a nyugati szomszédnak legyen új, föderatív államberendezkedése, ahol is az orosz többségű régiók/megyék beleszólhatnak a választások utáni új Ukrajna külpolitikai tájékozódásába, és (2) a szomszéd semmi szín alatt se csatlakozzék a NATO-hoz, valamint az unióhoz. Továbbá: el akarja nemzetközileg ismertetni a Krím bekebelezését. (Ezért is tett demonstratív látogatást Szevasztopolban.)

Közben megrekedt az ukrán kormány „terroristaellenes” fegyveres akciója Kelet-Délkelet-Ukrajnában. A lázadókat voltaképp sehol nem sikerült kiszorítani, viszont a kijevi kormány a jelek szerint megriadt a határon túl csoportosított orosz erők Damoklesz-kardjától. Tudja, hogy ha átlép egy vonalat, akkor az orosz elnök, aki a „hazafiságra” építi a maga hatalmát, habozás nélkül föllép az ukrajnai orosz honfitársak védelmében. Békefenntartóként. Ennek a nyomatékosításán dolgozik mellesleg az egész orosz média, amely az ukrán fegyveres erőket nemes egyszerűséggel hol egy náci, hol egy fasiszta rendszer szolgálatában álló zsoldosoknak minősíti. Az ukrajnai oroszok nagyobbik fele meg boldogan „harap” az efféle beszédekre, pláne azután, hogy Odesszától az azovi-tengeri Mariupolig valóban voltak kisebb-nagyobb vérengzések. (Az áldozatok száma egyébként csak tucatokban mérhető, egyszóval oktalan beszéd háborút emlegetni.)

Hogyan lehet itt ötről hatra lépni? Az egyik oldal (Moszkva) azt mondja, hogy Janukovics elnök leváltása alkotmányellenes volt. Az volt. A másik (Kijev) azt, hogy a vasárnapi népszavazás meg „bohózat”: választói névjegyzékek nélkül, „kék cédulák” tömegével, fegyverek árnyékában, mindenfajta civilizált forma és ellenőrzés nélkül. Igen, úgy. Az Egyesült Államok és az unió nem ismeri el a Krím félsziget Oroszországhoz csatolását. Nem ismeri el a referendum eredményét. Kitart „Ukrajna mellett”.

De milyen Ukrajna mellett, kérdezem én. Évek óta tudjuk, hogy az országban két ország létezik, csak épp erre a tényre az ilyen-olyan politikai és etnikai hátterű oligarchák (a közmondásos ukrán kleptokraták) érdekei jótékony ernyőt borítottak. Ha valaki elég Bibót olvas, tudja, mi a sorsuk az olyan országoknak, ahol az elvileg államalkotó népcsoportoknak az egységes állam iránti szolidaritása hetek, ha nem napok alatt köddé válik (lásd Csehszlovákia, 1939). És az ilyen válságok akkor válnak rettenetessé, ha bekerülnek nagyhatalmi érdekkonfliktusok mezejébe. Mit akar a Nyugat? Kétségen felül bevonni Ukrajnát a saját érdekszférájába. Mit akarnak az oroszok? Ugyanezt, illetve ennek az ellenkezőjét.

Azt mondják, Putyinnak egyetlen kiemelt célkitűzése van: megosztani a Nyugatot. S vak, aki nem látja, ebben van partnere. Mindazok az országok, élükön Merkel Németországával, amelyeket komoly gazdasági érdek fűz – nem utolsósorban az energiaellátás miatt – az oroszokhoz. Az Egyesült Államoknak semmi hasonló érdeke nincs. Energiát nem vásárol onnan, az orosz–amerikai kereskedelem mértéke nevetségesen minimális.

Amikor tehát „a Nyugat” (lapzártakor) azt fontolgatja, hogy milyen szankciókkal lehetne még sújtani Oroszországot – az eddigiek jelentéktelenek –, akkor kétségkívül két táborra szakad. Németek, olaszok, franciák, britek ódzkodnak. Ugyanakkor tudják, hogy a nyugati (NATO- és uniós) szolidaritáson nem szabad sebet ejteni, mert akkor Putyin célba ér. Privát jövendölésem az, hogy egyelőre a kivárás a stratégia. Kivárni azt, ki lesz Ukrajna új elnöke, és azt a valakit elismeri-e Putyin. Kivárni azt, hogy az elnökválasztás utáni parlamenti választások mit hoznak. Kivárni azt, föderális lesz-e Ukrajna új államberendezkedése. Sőt: kivárni azt, hogy hányan kerülnek az oroszok közvetlen befolyása alá, és ez milyen következményekkel jár.

Tény: a szankciók bővítésével nehéz helyzetbe lehet hozni az amúgy is küszködő orosz gazdaságot. De például a rabságából kiszabadult Hodorkovszkij – az egykori leggazdagabb orosz, akit Putyin bebörtönzött, koldusbotra juttatott, majd kiengedett – azt mondja: rövid- és középtávon Oroszország megáll a saját lábán, már csak azért is, mert az energiaexportja fél Nyugat-Európának nélkülözhetetlen. Addig pedig, amíg a közmondásos „orosz energiafüggés” enyhül, majd megszűnik, akár évtizedek is eltelhetnek. Tehát erre „bankolni” rossz játék. Putyinnal ki kell egyezni, nem büntetni őt.

Mellesleg ugyanezt mondja az általam nagyon nagyra becsült Helmut Schmidt volt német kancellár (túl a kilencvenen) is. Megérteni, elfogadni, elismerni azt, ami az oroszok legitim érdeke, még akkor is, ha egyik-másik lépésük bűzlik. Miért, másoké nem?