Elment a Királyfi

Az első kép, amely a kezembe akadt róla, egy lightlegitimista albumból való: négyévesen, teljes királyfipompájában áll egy bársonnyal bevont karosszék mellett. Fehér karingét hermelinszegélyű bíborpalást borítja, fején kócsagtollas csákó, szőke haja laza csigákban omlik vállára. Épp olyan, ahogy az ember a mesekönyvek legkisebb királyfiját elképzeli: legyen bármily törékeny, majdcsak túljár a hétfejű sárkány összes eszén.

Gyerekkoromban gyakran forgattam azt az albumot, nagyanyám szívesen mesélt a szerencsétlen sorsú Rudolf trónörökösről, Ferenc Ferdinándról, aki nem szerette a magyarokat, de azért lelőni nem kellett volna, Károlyról, akit minden bizonnyal megmérgeztek Madeirán, s persze a kis árváról, aki szinte még fel sem ocsúdhatott, máris elvesztette trónját, hazáját és szülőatyját, s most egyedül kell tovább eveznie az élet viharos óceánján. Nem volt világos előttem, miféle erkölcsi tanulságot illenék levonnom e szomorú történetből, végül olyanféle irányba mozdultam el, hogy nem szabad az életet túl magas polcon kezdeni, mert onnan jószerivel csak lefelé vezethet az út. Ergo: ne legyünk király. S minthogy ez a veszély igazán nem fenyegetett, hamar szívembe zártam a kis árvát.

Annál nagyobb volt csodálkozásom a második fotó láttán: a Fehér Könyv (ifjabbaknak: az „ötvenhatos ellenforradalom” rémtetteit leleplező hivatalos kiadványsorozat) egyik nyomatán vadászruhába öltözött, középkorú, bajuszos egyén volt látható, pont úgy nézett ki, mint a Ludas Matyi karikatúráin a reakció, s épp indult valahova. A képaláírás szerint visszafoglalni a magyar trónt, s leigázni, ahogy szokta, a szegény népet. Elszontyolodva néztem a fotográfiát, nem is elsősorban ideológiai okokból, hanem mert egy trónkövetelő nekem ne öltözzön vadászruhába. Hol a palást, a jogar meg a korona? Tessék kinézni valahogy!

A harmadik képet az utóbbi tíz évből tetszőlegesen választhatjuk. Habsburg Ottó ma is éppen úgy fest, mint Bokor Péter híres filmjében: az elmúlt évtized mit sem öregített, mit sem változtatott rajta. Egy jó házból való, joviális, idős úr, decens bajusza mindig frissen nyírva, szemüvege vállaltan régimódi, mosolya hervadhatatlan. Halszálkás ing, szürke gyapjúnadrág, kétsoros kék zakó, ősztől tavaszig ehhez zöld felöltő jön még lódenból: ilyenek manapság a trónörökösök.

Dokumentumfilm vetítésekor ritkán telik meg utánjátszó mozi; igaz, nyolcvankilencben történtek egyéb csodák is. Mindegy, ez is közéjük tartozott. Másfél órán át mesélt egy idős, kedves bácsi az életéről, enyhén raccsolva („magam is agháhszakembeh vagyok” – mondotta például), de egyébként a tankönyvekig hibátlan magyarsággal beszélt a szüleiről, ifjúságának kalandjairól, tanulmányairól, nézeteiről. Egy világról, amelyről nemzedékem hajlamos volt elhinni, hogy csak a történelemkönyvekben létezik, emberekről, akiket évszázadok óta halottnak véltünk, és eszmékről, amelyeket vallhatatlannak tartottunk. S tette mindezt elegánsan, valami mélyről jövő, évszázados bölcsességgel. „Királyságok voltak is, lesznek is” – mondotta például, s finoman elmosolyodott hozzá, érzékeltetve, némiképp máshogyan vélekedik a történelmi szükségszerűség fogalmáról, mint ahogy azt ezeken a tájakon évtizedekig tanították.

Volt valami lefegyverző a személyiségében. Egy ember, akit a történelem kitessékelt önmagából, pedig születésekor úgy tetszett, Isten tenyerén ül; egy ember, aki uralkodónak született, és földönfutóként élte le életét; egy ember, aki magyarnak vallotta magát, és tudta, semmi esélye rá, hogy valaha is meglássa választott hazájának tájait. Ez az ember tehát, akinek ezer és egy oka lett volna rá, hogy szitkozódjék, hogy számon kérje a világtól elvesztett álmait, ifjúságát, birodalmát, hogy visszaköveteljen mindent, ami neki járt, ez az ember megbékélést és megbocsátást hirdetett, pedig még nem is tudta, mennyire ránk férne majd.

Akkoriban nagyon divatba jött. Van ugye stabilan három és fél legitimistánk, azok eleve reá esküdtek, ehhez jönnek hasonló létszámban a szabad királyválasztók – hiszen akár őt is szabad választani – meg mindenféle pártok, amelyek hetente tűzték őt zászlajukra. Nem akadt politikai erő – mondjuk, a szélsőbalt leszámítva –, amely ne akart volna kezet fogni vele. S hogy a Pozsgay trónja még megépülése előtt megrogyott, sokaknak kézenfekvő volt, hogy őt jelöljék köztársasági elnöknek.

Féltettem akkor. Persze fölöslegesen. Rutinos politikusként nem utasította ugyan el a konkrét felkérést – a kisgazdapárt ujpesti elnöke, dr. Vanyek Béla (van-e, ki e nevet nem ismeri?) kezdett nagy ívű aláírásgyűjtésbe –, de ő nem mondta ki a boldogító igent sem. Az embereknek joguk van javasolni köztársasági elnöknek, s neki joga van elgondolkodni ezen a felkérésen. Addig pedig, szakadatlanul, ahogy szokta, a magyarság érdekében dolgozik mindazon a felsorolhatatlan számú fórumon, ahol korábban is – mondotta, s közben, remélem, mosolygott magában.

Az Európai Parlamentet neki találták ki; a Páneurópai Uniót meg kimondottan ő találta ki magának. Ő aztán von Haus aus tud európai léptékben gondolkodni. Arról nem is szólva, hogy minden országban él néhány rokon trónközelben, akad néhány birtok, érdekeltség, ilyesmi. Mármost hogy ezek a szervezetek miféle valóságos szerepet játszottak a huszadik század második felére egyre jobban egységesülő Európában, azt jövendő korok történészei fogják eldönteni. Ám hogy Habsburg Ottó sokáig Magyarország első számú lobbistája volt itt, azt nemigen vitatja senki.

Az ő korában már az is csoda, hogy ennyire aktív – szokták volt mondani róla. Hát az aktivitása tényleg lefegyverző, még ha – érthető módon – jobbára előre gyártott elemekből építkezik is. (Végtére is, ő gyártotta ezeket az elemeket.) A beszédei, interjúi ily módon felcserélhetőek, mindegyikben helyet kap töretlen optimizmusa, amely a magyar nép kreativitására támaszkodik, az orosz veszedelem elhárításának állandó igénye, valamint harmonikus kapcsolatunk az Európai Unióval. NATO-tagságunkat helyeselni szokta, mert, mint mondja, országunk a hadak útján fekszik, s a semlegesség egyébként is Svájc egyedüli privilégiuma. Beszédébe mindig beemel egy jelképes részt a fáról, amelynek növését a közelállók sosem veszik észre, míg a távolról érkezőknek hamar feltűnik a gyarapodás. Ily távolról érkező ő, aki nemzetünk fáján mindegyre újabb és újabb rügyet képes fölfedezni.

Csoda, hogy több tucat település választotta eddig díszpolgárának?

Egy Monarchia azért nem múlik el nyomtalanul: Habsburgéknál egyébként is régi hagyomány családi kapcsolatok révén építeni a birodalmat. Úgyhogy liberalizmus ide, demokrácia oda, Ottó főherceg azért kékvérű arát választott, s ahogy illik is, sok-sok gyermekkel ajándékozták meg egymást és az öreg kontinenst. Jutott a gyerekekből mindenhova. Az egyik Katalóniában él, a másik Németországban, Ausztriában a harmadik, Dániában a negyedik – és így tovább.

Nekünk a snájdig György herceg jutott: nem lehet rá panaszunk, talán még magasabb is, mint az apja, nyelvünket nagy erőkkel beszéli, otthon van a politikában éppúgy, mint a média világában. Tavaly hét határra szóló lakodalmat csapott, külhonból hozott főrendű asszonyt, az is asszimilálódik erősen, a gyerekek meg már virtigli budai srácokként nőnek fel – szegény Ferenc Jóska, ha ezt megérhette volna!