Elfújta a szél?

1860. december 20-án Charlestonban 169 férfiú kimondta, hogy Dél-Karolina elszakad az Amerikai Egyesült Államoktól. Hamarosan tíz további állam csatlakozott a deklarációhoz, és kikiáltották a déli államok konföderációját. Négy hónappal később ugyanott, Charles-tonban a szakadárok tüzérségi tűz alá vették, majd megostromolták a szövetségi erők helyőrségét. Ezzel megkezdődött a háború, „Észak Dél ellen”, amely négy álló évig tartott, és amely, mint minden polgárháború, különösen véres és pusztító volt.

Csupán a háromnapos gettysburgi csatában több amerikai vesztette életét, mint kilenc év alatt az afganisztáni és az iraki háborúban együttvéve. Az Encyclopaedia Britannica által holokausztként jellemzett polgárháborúban összesen több mint 600 ezer férfi halt meg, ami a lakosság akkori számához mérten annyi volt, mintha ma hatmillió amerikai tetemét szállítanák haza műanyag zsákokban. Bár utólag egyértelműnek látszik, hogy a konföderációt a lakosság számában, iparban, közlekedési hálózatban egyaránt többszörösen felülmúló Egyesült Államok győzelme az első pillanattól fogva elkerülhetetlen volt, a háború mégiscsak kirobbant, és váltakozó hadiszerencsével négy álló éven át folytatódott.

Fehér, fekete

Északiak és déliek, feketék és fehérek máig is másképpen ítélik meg a történteket. Már a négyéves testvérharc elnevezése is különbözik az Északot és Délt elválasztó úgynevezett Dixie-vonal két oldalán. Attól északra „polgárháborúról” beszélnek, míg a hajdani konföderáció államaiban még az iskolai tankönyvekben is jobbára az „államok közti háborúként” említik. Némi leegyszerűsítéssel: Északon azt vallják, hogy a lázadók ellen, az unió egységének megőrzéséért, a rabszolgaság eltörléséért folyt a harc, Délen viszont különösen az utóbbit tagadják hevesen, és azt mondják: ők az államaik jogainak védelmében indultak csatába a nyakukra ülni igyekvő jenkik ellen.

Áll a bál

A washingtoni Nemzeti Levéltárban jubileumi kiállítás nyílt Fedezzük fel a polgárháborút! címmel. Itt a többi között korabeli újságok, levelek, toborzó plakátok, fényképek láthatók. A kiállítás rendezői igyekeznek a legnagyobb fokú objektivitással bemutatni a másfél száz évvel ezelőtti eseményeket. Dokumentumok, képek emlékeztetnek például arra, hogy egy alkalommal az északiak – a hadijog durva lábbal tiprásával – a St. Louis-i börtönben kivégeztek hat déli hadifoglyot. Ez azonban – értesülhet a látogató – csak válasz volt arra, hogy lázadó (déli) gerillák néhány héttel korábban lemészároltak több, a Missouri állambeli Pilot Knobnál fogságba esett északi katonát a parancsnokukkal együtt.

Virginiában – akárcsak a többi déli államban – sem feledkeznek meg az évfordulóról. Robert F. McDonnell kormányzó az áprilist, a polgárháború kirobbanásának hónapját a konföderációs történelem hónapjának nyilvánította. Itt ebből az alkalomból nemcsak kiállítások nyílnak, hanem túravezetéseket is tartanak a hajdani csatatereken. A helyi moteltulajdonosok, vendéglősök, emléktárgyárusok előre dörzsölik a tenyerüket a várható vendégek tíz- vagy akár százezreire is számítva, ám a kiemelt történelmi hónap természetesen nemcsak az üzletről szól. Sokan felemlegetik, hogy felhívásában a kormányzó egyszerűen elfelejtett említést tenni a rabszolgaságról.

Charlestonban, a dél-karolinai hajdani rabszolgakikötőben az évforduló alkalmából „elszakadási bált” rendeznek. (Az előzetes közlemény szerint „vidám est lesz zenével, tánccal, étellel-itallal”.) Az alabamai Montgo-meryben parádét tartanak, amelyen megelevenítik, amint Jefferson Davis felesküszik a konföderáció elnökévé. A Konföderáció Veteránjainak Fiai nevű szervezet georgiai részlege nyilatkozatot adott ki, amelyben a többi között ez áll: „Mi semmi mást nem akartunk, csak azt, hogy magunk kormányozhassuk magunkat.” Michael Givens, e „Fiúk” főparancsnoka fizetett televíziós hirdetésében kijelentette: „Minket itt Délen borzasztó sokáig semmibe vettek, rasszistáknak bélyegeztek, és most csupán azt szeretnénk, hogy váljon ismeretessé az igazság, nevezetesen, hogy embereink csak azért harcoltak, hogy megvédjék magukat és függetlenségüket az invázió ellen.”

Vörös posztó

A „borzasztó sokáig”-on mindenekelőtt a polgárháború befejezését követő tizenkét éves, úgynevezett „rekonstrukciós” időszakot értik, amikor a diadalmas északi megszálló hadsereg, majd az általa felállított katonai közigazgatás minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megsemmisítse a Dél hagyományait, megalázza lakóit; nemegyszer például frissen felszabadított félanalfabéta négereket ültetve fontos pozíciókba. A legutóbbi évtizedekben csaknem elenyészett titkos terrorszervezetet, a Ku-Klux- Klant annak idején éppen az ebből fakadó elkeseredés, bosszúvágy szülte és tartotta életben egy évszázadon át.

Azóta persze sok víz folyt le a Missisippin, és az Egyesült Államokban – ahol ma egy félig afrikai férfi ül az elnöki székben – alapvetően véget vetettek a szegregációnak. Délen is. Még számos olyan városban, körzetben is, ahol a feketék csak a lakosság kisebbségét alkotják, afro-amerikai polgármestert, kongresszusi képviselőt választanak az állampolgárok. A Dél, különösen az úgynevezett „mély Dél” (Alabama, Louisiana, Mississippi) viszont nem demokrata többé. Amióta ugyanis a múlt század hatvanas éveiben a fekete lakosság gyakorlatilag megkapta a politikai életben való részvétel jogát, túlnyomó többségében a demokratákra szavaz. Nem utolsósorban ennek a hatására azonban Délen a korábban hagyományosan demokrata, bigott protestáns fehérek az utóbbi évtizedekben mindinkább a republikánus jelöltekre adják voksukat.

A fekete polgárjogi mozgalom egyik jeles képviselője, Andrew Young volt atlantai polgármester a jubileumi év alkalmából arra emlékeztetett, hogy a polgárháborút „további százévi szegregáció követte. Mi sohasem értünk el tökéletes megbékélést a bennünket elválasztó erőkkel”. A rabszolgamúltat máig is zsigereiben hordozó afroamerikai lakosság szemében a rabszolgatartó konföderáció zászlaja vörös posztó. Pedig még viszonylag a közelmúltban is ez a lobogó lengett a déli államok törvényhozásainak épületein (amelyek előtt jelenleg is többnyire a polgárháborús déli főparancsnok, Robert E. Lee tábornok szobra áll); ma már ez a zászló jobbára csak a magánházak előtt ágaskodó rudakon és a gépkocsikon látható.

Lelki sebek

Mindezzel együtt persze a hagyományos, „idillikus” Délt – Margaret Mitchell nosztalgikus regényének címét idézve – már régen elfújta a szél. A polgárháború okozta lelki sebeket, megosztottságot azonban még korántsem teljesen.