Eldőlt a "kié Erdély?" dilemma: Markó tartja életben Tőkést
Korábbi elkeseredett vitáit feladva, együttműködési megállapodást kötött egymással a két rivális erdélyi magyar szervezet: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Az európai parlamenti választásokra összeállt Magyar Összefogás listáján az első helyet Tőkés László püspök kapta meg. A kiegyezés hátterét Marosvásárhelyről PARÁSZKA BORÓKA elemzi.
A magyar belpolitikai erők nehézkedési törvényeinek megfelelően Orbán Viktor akkor is nyer, ha veszít, ha meg nyer, akkor veszít. Téves politikai döntései, elhibázott stratégiái is növelték már népszerűségi mutatóit, ám a tapasztalat azt mutatja, minél inkább túlnyerte magát, annál kevésbé tudott élni helyzeti előnyével.
A népszerűségi listák alakulása törvényszerű, a Fidesz is – mint a magyar pártok mindegyike – annyit tehet a saját érdekében, hogy megpróbálja minél kisebb lendülettel vágni a fát maga alatt. Az ingatag, következetlen és indulatos magyar választó a többit elintézi.
Ez a nehézkedési törvény Erdélyben is érvényes: Tőkés László és Markó Béla – Orbán Viktor által háttérből animált – megegyezése is ezt bizonyítja. Kényszerű megegyezés alanyai ők, akik látványos sikerekkel értek el látványos bukást. Tőkés népszerű, ámde párt nélküli pártpolitikus, Markó kormányzati szerep nélküli, partvonalra szorult párt elnöke. Honnan indult a siker bukástörténete?
A forradalmi ikonná lett református lelkész, majd püspökből főállású politikussá lett EP-képviselő a teljes politikai palettát belakta Erdélyben. A kilencvenes évek elején ő képviselte az RMDSZ radikális szárnyát. (Ő volt a román politika egészével szemben a konfliktusember.) Az ezredfordulóra ő volt az RMDSZ belső ellenzéke. Pár év múlva ő építette az RMDSZ-szel szemben a politikai alternatívát Erdélyben, hogy a század első évtizedének végére érve újra visszatérjen az RMDSZ, de legalábbis Markó Béla kebelére. A hosszas egyeztetési tárgyalások eredményeképpen ő vezeti a közelgő EP-választások RMDSZ-listáját. A kristálytiszta hatalmi harcon kívül (ki legyen az erdélyi erős ember?) ennek a Canossa-járásnak több – alig rejtett – oka is van.
Az egyik a nemzetinek nevezett politika magyarországi privilégiumáért vívott harc. Tőkés László politikai alakváltozásai szinte másodpercre követték a Fidesz átalakulását. Radikalizálódása ugyanabban a ritmusban következett be, ahogyan a Fidesz kinőtte egykori liberális bábját, s megalkotta saját nemzeti – nevezzük pontosabb néven: jobboldali – politikai identitását. Miért volt szükség erre a különös, végzetes és sikeresnek semmiképpen sem mondható szinkronúszásra?
Mire jó Tőkés?
Nyilván a „kié Erdély?” kérdés a sokszorosan idézőjeles magyar nemzeti politika egyik alapkérdése. Ezért is kellett rekrutálni a Fideszbe a legismertebb erdélyi magyart. Orbán Tőkés által volt hitelesebb, nemzetibb Magyarországon. Ahol ráadásul nagyon sok az erdélyiek által leadható szavazat, nekik is szólt ez a szimbiózis. Az ezredforduló elejéig – amíg a Fidesz nemzeti retorikája nem változott, csak hangsúlyokat cserélt – ez a szoros együttműködés érthető volt.
Csakhogy a Fidesz az utóbbi évtized közepére sok szempontból retorikát váltott, a nemzeti demagógiát felváltotta-kiegészítette és módosította a szociális demagógia, az Erdély-kép is változott – Tőkés mégis maradt. Miben változott az Erdély-kép, és miért maradt Tőkés? Mire jó még?
Különös módon – és nagyon sajátos értelemben – Tőkést és általa a Fideszt Erdélyben Markó Béla tartotta, tartja életben. Mostanáig Markóé ebben az összefonódásoktól és egymásrautaltságoktól terhes erdélyi politikai térben a hosszútávfutó magányossága. Neki köszönhető, hogy az RMDSZ egységes és működőképes, hogy fennállásának 19. évében – egyedül az ismert „határon túli” kisebbségi politikai szervezetek közül – nem szabdalták szét elvi, ideológiai viták, személyes konfliktusok. Éppen ezért érheti és éri az RMDSZ-t folyamatosan az antidemokratizmus, sőt az elvtelenség vádja.
Markónak köszönhető, hogy a legutóbbi választásokig sikerült a román politikai élet minden szalonképes szereplőjével megegyezni, legyen szó a román jobboldalról vagy baloldalról egyaránt. Ennek a túlélésre berendezkedett evolúciós bravúrnak nagy ára van: nincs ütőképes ellenfél, és ez azzal jár, hogy nincs hasznosítható szövetséges sem. Markó az, aki nem engedte át a határon a gyarmatosításra, politikai erőkoncentrációra berendezkedett új magyar jobboldalt. Neki köszönhető, hogy Erdély csak kezelhető mértékben vált magyarországi kampányövezetté.
Mára azonban magányosságának legmélyére ért: nemcsak a kormányból szorult ki az RMDSZ – elveszítve klientúráját, és egyre nehezebben működtethető mamutvállalattá alakulva –, de szerepzavarba került a magyar érdekképviselet is. Önkormányzati pozíciói tisztázatlanok, civil szerepvállalása erőtlen, átgondolatlan. Az erdélyi magyarság alól csúszott ki az RMDSZ: ha tovább élni akar, új politikai identitásra van szüksége.
Mivel Bukarest egyelőre bevehetetlen, most az út Kolozsvárra és Marosvásárhelyre, a stratégiailag fontos városokba Brüsszelen át vezet. Egy uniós politikára felépített új RMDSZ születésének pillanatait éljük. Minden eddigi konfliktus, személyes ellentét – ideértve a legendás és áthidalhatatlannak hitt Markó–Tőkés-ellentétet – ezért írható fölül, tekinthető semmisnek. Tőkés László első helyet kap az RMDSZ EP-listáján, ezáltal az RMDSZ magáénak tudhatja az egykori ellenzéki vezér által megszerezhető szavazatokat. Ugyanakkor az ő „domesztikálásával” végleg kudarcot vall az a Fidesz-program, hogy Erdélyben – magyarországi mintára – felépüljön és megerősödjön az RMDSZ-en kívüli jobboldali magyar párt.
Új politika?
Sajátos formában újrafogalmazódik tehát a kérdés, amelyet a Fidesz tett fel az ezredfordulón. A „kié Erdély?” helyett így hangzik: „Kié az unió?”
A szövetség vetélytársak nélkül, pontosabban általuk megerősítve újulhat meg. Cserébe pedig az RMDSZ Brüsszelben, néppárti keretek között köthet különbékét a Fidesszel. 2007 decemberében Orbán Viktor még úgy fogalmazott: ő a Tőkés-kampány erdélyi előzenekara. A Fidesz elnöke azonban most is önmagának és pártjának énekelt, abban bízva, hogy a sikeres, kölcsönösen megerősített, közösen előkészített EP-választások Magyarországon is a politikai visszatérés nyitányát jelentik.
A magyar EP-képviselők brüsszeli kisebbségpolitikai megszólalásai (a romakérdést leszámítva) az utóbbi években kísértetiesen hasonlóak voltak – pártpolitikai hovatartozástól függetlenül. Az idők és a helyzetek változtak, az üzenetek sajnos ritkán. Érdemes a mélyére nézni: vajon érvényes-e még ezeknek a konzervüzeneteknek a szavatossága? Vajon épül-e új nemzeti politika ebben a nagy egymásra feledkezésben?
