Egyszerű válasz

A kultúráért felelős államtitkár láthatóan ambicionálja, hogy íróemberként túllépve a nemzetieskedő kocsmán, a nagylöttyös hablatyok helyett megpróbáljon valami konkrét támpontot adni, miről ismerszik meg a sokat hivatkozott jobboldali konzervatív értékrend. Amikor a múlt héten nyilatkozott egy éppen ezt a szellemiséget magáénak valló lapnak, az egyik kérdés azt firtatta, „mitől áll közelebb” a kormányzathoz a Nemzeti Színház igazgatói pályázatán győztessé nyilvánított Vidnyánszky Attila felfogása, mint a vesztes Alföldi Róberté. Mire L. Simon László aggálytalanul így felel: „Például abból, hogy Az ember tragédiájában, amelyet egy időben rendeztek meg, hogyan látja az Úr szerepét Alföldi, s hogyan Vidnyánszky.” S bár a Heti Válasz újságírója attól tart, hogy az államtitkár ezt a distinkciót netán „Fekete György egyházellenes megközelítésére” hajazva fogja kifejteni, az interjú alanya rögtön elhatárolja magát a Magyar Művészeti Akadémia radikális elnökétől – mint mondja, „a művészet szerepéről vallott felfogása” eltér az övétől. L. Simon nem a kereszténységet félti Alfölditől, neki más gondja van vele.
Az ő problémája „csupán az”, hogy „különbség van abban, ha valaki az Úr és Lucifer viszonyát egyenrangú felek harcaként mutatja be, vagy Madách koncepciójának megfelelően Lucifer fölé helyezi az Urat. [...] Madáchnál és Vidnyánszkynál a világnak van normális, elrendelt működése és kerete, ez pedig lényeges szemléletbeli különbség, még akkor is, ha Alföldié is kitűnő, izgalmas rendezés.”
Nos, mielőtt meghatódnánk L. Simon rendhagyó drámaértelmezési érzékenységétől, két, nem épp lényegtelen okból is vissza kell utasítanunk megejtően kifejtett véleményét. Az első tűnhet kevésbé fontosnak, hiszen mindenki úgy lát egy előadást, ahogyan akar és képes rá; de mivel ebben az esetben egy államtitkár a saját színházi látásmódjával igazolná a kormányzati döntést, a rend kedvéért kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy képtelenséget állít.
Mert Madách Tragédiáját sokféleképpen lehet ugyan színre vinni, ám egyvalamit senki sem kérdőjelezhet meg: az Úr és Lucifer hierarchiáját. Őket „egyenrangú felekként” még a legmerészebb szöveghúzásokkal sem lehet beállítani, minthogy a mű megmásíthatatlan, alapvető konfliktusa ezt eleve kizárja. Lucifer, a bukott angyal lázad a mindenek felett álló Teremtő ellen. Akinek nem a hatalmát, hanem művének az értelmét, ha úgy tetszik, minőségét vitatja el. Intellektuális kételyeket ébreszt Ádámban, amelyekkel szemben az Úrnak csupán tekintélyelvű szólamai vannak; s végül döntő érvként a biológiai determináció: Éva várandóssága. Ádám fejet hajt, küzdeni és bízni fog – mit tehetne mást? A drámának erre a vázára, a madáchi koncepcióra felépíthetők különféle színpadi megoldások, a történelmi színek dialektikája türelmes. De mindezzel sem az Úr, sem Lucifer státusán nem lehet változtatni, és erre persze Alföldi sem törekedhetett – bármennyire szeretné is indokolva látni eltávolítását a Nemzeti Színház éléről L. Simon.
Mindettől teljesen függetlenül az államtitkár okfejtése leginkább a politikai abszurd kategóriájába tartozik. Mert az a kardinális tévedés szülte, hogy a mindenkori kormányzat világnézeti igazodást várhat el az állami fenntartású művészeti intézményektől. „Álszenteskedés lenne, ha azt állítanánk: nem akarjuk, hogy az értékrendünk kifejeződjön egy nemzeti kulturális intézményben” – mondja emelt fővel L. Simon; majd naivan megkérdi: „Miért ne akarnánk?”
Kedves Államtitkár Úr, a válasz olyan egyszerű, hogy szinte röstelljük leírni. Azért ne akarják, hogy az Önök értékrendje a nemzeti intézmények tevékenységében „kifejeződjön”, mert azok nemzeti intézmények. Vagyis nem az Önöké, még akkor sem, ha történetesen kormányon vannak. És még akkor sem, ha kétharmaddal ülnek a parlamentben. Tudniillik a nemzet nem azonos a jobboldallal. Meg a ballal sem, és semmilyen más, kizárólagosan kultivált ideológiai-politikai irányzattal. Következésképp a nemzet színháza – csakúgy, mint valamennyi kulturális intézmény – mindannyiunké, és ott egyedül a művészet sajátlagos törvénye, az a szakmai és szellemi színvonal diktál, amely szabadon „kifejeződhet” az egyéni alkotómunkában, de legkevésbé sem az aktuális hatalom kívánalmai szerint.
Tehát egyáltalán nem volna álszenteskedés, ha beérnék azzal, hogy a mi pénzünkből előmozdítsák a művészet teljes szabadságát, és közben akkurátusan ügyeljenek világnézeti semlegességükre. Ha pedig a saját felfogásukat, ízlésüket, eszmei orientációjukat óhajtják kifejezni, azt ne a köz terhére tegyék, hanem különféle civil kezdeményezések, magántársaságok keretében. Olyan szervezetek révén, amilyen például a jobboldal Magyar Művészeti Alapítványa volt.
Mielőtt kormányuk közintézménnyé emelte, hogy ezentúl költségvetési forrásokból hirdesse az Önök értékrendjét, annak megfelelően ossza szét támogatásait, és például meghatározhassa, ki értelmezi elég helyesen a magyarság kritériumait ahhoz, hogy a Műcsarnok termeiben kiállíthasson.