Egységben az erő

Jó negyven év kettészakítottság után az egykori szovjet megszállási övezet polgárai kényszerítették ki a történelmi változást – porosz alapossággal. Az 1989. májusi helyi választásokon a polgárjogi mozgalmak emberei már leleplezték, hogyan csal a rendszer. Közben sok tízezren próbáltak menekülni, Prágán, Budapesten át, a Balatontól. A Németh–Horn-duó szeptemberi határnyitása végzetes sebet ejtett a gazdaságilag és politikailag roskadozó keletnémet rendszeren. Szürreális volt a jelenet októberben, amikor az NDK 40. évfordulóján vendégeskedő Mihail Gorbacsovot éltető tüntetőket Honecker fogdmegjei gumibotozták az utcán. Lipcsében hetente tízezres tömegek demonstráltak az evangélikus egyház védelme alatt. Békés forradalmat hirdettek, jelszavuk: „Mi vagyunk a nép!” Nem mertek közéjük lövetni, hiszen hallhatták már Berlinben „Gorbitól”, hogy „aki elkésik, azt megbünteti a történelem”.

Annyira, hogy novemberre meg kellett nyitni a borzalmas berlini falat. „Most összenő, ami összetartozik”, mondta Willy Brandt, a közeledés úttörője, Helmut Kohl kancellár november végén pedig már programot adott: alakuljon államszövetség a két országból – ám az egyesüléshez legalább öt esztendőre lesz még szükség. A polgárjogi mozgalmak számára egy önálló, demokratikus NDK volt a cél, neves értelmiségiek a „Szövetségi Köztársaság szocialista alternatíváját” szerették volna. Honfitársaik nagy többsége az egységet – beleértve a márkát.

Amikor Kohl november végén Drezdába látogatott, tízezrek ünnepelték. Addigra az állampártból már PdS, a Demokratikus Szocializmus Pártja lett, és országszerte megkezdték munkájukat a kerekasztalok, köröttük a régi és az új politikai erők tárgyaltak. Az utóbbiak szabad választásokat, demokratikus alkotmányt követeltek, s 1990 elején már nyolc ellenzéki került be Hans Modrow, az utolsó „szocialista” kormányfő kabinetjébe. Azután március 18-án az NDK Népi Kamarája történetének első és utolsó szabad választása meglepő eredményt hozott: a győzelmet remélt szocdemek csak 22 százalékot kaptak, az utódpárt PdS listája 16-ot, a polgárjogi mozgalmak, csakúgy, mint a liberálisok, ötöt, A győztes 48 százalékkal a Szövetség Németországért, mögötte a (keleti) CDU-val. A kereszténydemokraták biztosítéknak tűntek arra, hogy gyorsan eljön az egység – s vele a remélt jólét.

Sokan meg sem várták már: 1989 nyarától több mint félmillióan települtek Nyugatra. A kor keleti jelszava: „Ha jön a D-mark, maradunk – ha nem, utánamegyünk...” 1990 tavaszán a keletnémeteknek 85, a nyugatiaknak csak 70 százaléka támogatta az egyesülést. Július 1-jén lépett életbe a két ország államszerződése a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról. Azt már az új NDK-kormány tárgyalta le: a CDU-s Lothar de Maizi?re vezette koalíciós kabinetben benne volt az SPD és a liberálisok, a helyettes kormányszóvivőt Angela Merkelnek hívták. (Némi szépséghiba, hogy az egyesülésig regnáló ügyvéd kormányfőről, aki azután a Kohl-kormány tagja lett, kiderült Stasi-ügynök múltja, ezért 1990 végén lemondott, majd visszavonult a politikából.)

Jóllehet a teljes egyesülés immár bizonyos volt, annak alkotmányos módjáról heves viták folytak. Kohl kancellár 1990 februárjában még így nyilatkozott a ZDF-nek: „Új alkotmányt kell majd készítenünk (...) Úgy vélem, hogy mindkét oldalról át kell vennünk azt, ami bevált. Az elmúlt negyven évben az NDK-ban is voltak olyan fejlemények, amelyeket érdemes figyelembe venni. Jómagam maradéktalanul ellenzem, hogy csatlakozásról legyen szó.” Így vélték a polgárjogi mozgalomban is: legyen előbb demokratikus NDK, azután tárgyaljanak majd, egyenjogú partnerként, az egyesülésről.

A nyugatnémet Zöldeknél sokan, akárcsak az SPD-ben (például a pártelnök, Oskar Lafontaine), ugyancsak ellenezték a gyors egyesülést – előbb népszavazást, majd alkotmányozó nemzetgyűlést igényeltek. „A ti hozzájárulásotokból alig marad majd valami ebben a Németországban”, üzente keletre Joschka Fischer, a későbbi külügyminiszter. Ám a bonni CDU–FDP-koalíció a szövetségi alkotmány alkalmazása mellett döntött, amely lehetővé tette, hogy „Németország más részei” is elismerjék annak hatályát. Augusztusban a Népi Kamara 294 képviselője szavazott e megoldás mellett, 62 ellene: a PdS képviselői mellett a Zöldek fele és két szocdem.

S hogy mit szóltak mindehhez az európai barátok? Mitterand francia elnök – amint a közelmúltig titkos feljegyzésben olvashatjuk – ezt mondta Thatcher brit kormányfőnek 1990 elején az Élysée-palotában: „Én voltam az NDK-ban, azok nem akarják annyira az egyesülést, mint a nyugatiak, a bonniak emberei szervezték ott a tüntetéseket. Óvatosnak kell lennünk, mert Gorbacsov belebukhat. Megmondtam Kohlnak: vissza is szerezhetnek területeket, de akkor Moszkva új biztonsági szerződést fog javasolni Párizsnak és Londonnak – s azt el is fogjuk fogadni. Rá kell bírni a szovjeteket, erősítsék az NDK ellenállását...” Mire a vendég: „Nem lehet megakadályozni az egyesülést, mert nem fogunk ezért háborút indítani, de jelentős időnek kell eltelnie az elvi döntés és a gyakorlat között – az NDK pedig várja majd ki a sorát, amíg bejut az unióba. S nem engedhetjük, hogy a németek rendelkezhessenek kizárólagosan Kelet-Európa felett...”

Német békeszerződés soha nem született, a négy nagyhatalom változatlan politikai és katonai előjogokkal rendelkezett minden német területen – hozzájárulásuk nélkül nem lehetett egyesülés. A túlzás nélkül sorsdöntő tárgyalások májustól szeptemberig, négy fordulóban folytak a nagyhatalmak és a két német állam képviselői között, és a sikerük végül Gorbacsovon múlt. Washington támogatta az egyesülést, míg London és Párizs úgy hitte, a szovjetek hosszú átmeneti időhöz ragaszkodnak majd. Ám a pártfőtitkár (az összeomlóban lévő NDK láttán is) többet várt az általa remélt „közös európai háztól”. Így végül beleegyezett, hogy legkésőbb 1994-ig maradéktalanul kivonják a több százezres szovjet haderőt az NDK területéről, s hogy az egységes Németország is a NATO tagja legyen.

A Záró rendelkezés Németország vonatkozásában sajátos címet viselő, Moszkvában 1990. szeptember 12-én aláírt szerződés rögzítette az Odera–Neisse határt, kimondta, hogy Németország nem támaszt területi igényeket, lemond az atom-, a biológiai és a vegyi fegyverekről, haderejét 500 ezerről 370 ezer főre csökkenti, és katonai erőt csak az ENSZ alapokmányával összhangban alkalmaz. „Legközelebb majd a német–kínai határ elismeréséről szóló szerződést írjuk alá”, jegyezte meg fanyar humorával James Baker amerikai külügyminiszter a moszkvai ceremónián. Szellemes – de szerencsére az egységes Németország negyedszázada, szívós békepolitikája tán még a briteket, a franciákat is megnyugtatta.