Egy szelfi Drakulával

A vállalat honlapján egy Anita Isalska nevű hölgy repkedi körül euforikusan tárgyát, Transylvaniát, amelyről nyilvánvalóan nehéz küzdelemben lazára gyomrozott stílusban, ám pontos adatok tömegével közli, hogy egyszerűen tökéletes. Nagy dolog ez, bár a kiadó egyes kritikusai szerint az útikönyvek iránymutatását követő hátizsákosok hordái után – ők lennének a Lonely Planet célcsoportja – a Föld addig békés, csöndes helyein fű sem nő többé. A cég úgy van a még kevéssé szennyezett, lassabb tempójú és hagyományos emberi viszonyokat őrző világokkal, mint orvvadász a fehér rinocérosszal: foglyul ejti és mutogatja őket, tönkretéve a helyi kultúrákat.

Anélkül hogy a vitában állást foglalnánk, Erdélyre nézve annyi igaz, hogy az esztenákon, a hegyi legelőkön kóborló turista még igazi, subás juhászokat láthat, akik minden gépi cirkusz nélkül maguk fejik a birkákat, sok falu között komótosan ballagó parasztszekerek jelentik a közösségi közlekedés valóságát, az asszonyok pedig, bár a patakban már rég nem mosnak, otthon készítik a túrót, a vajat és az ordát. Ezt hordják kosarakban a helyi piacra. Este tán ki is ülnek a ház elé a kispadra, és megbeszélik a világ sorát, már persze azt a világot, amit ismernek, az pedig belakhatóan kicsi. A turista iszogatja a helyi szilvapálinkát, hallgatja a csöndet, a fenyők zúgását, és úgy érzi, ezer évet ment vissza az időben, aminek örül. Kevésbé örülne persze, ha éjszakára egy hajnalban már harmattól vizes szénaboglyában kellene meghúznia magát, vagy egy olyan házban, ahol fürdőszoba nincs, sose volt, az udvaron álló budihoz meg külön expedíciót kell vezetni az éji homályban. A hátizsákos azonban az emberarcú múlt megtapasztalása után visszatér a városba, ahol vagy Airbnb szállás várja, vagy egy kis hotel, tiszta szobával, csempézett tusolóval, meg lehet térni benne a modernitás gyönyöreihez.

A mai ember, valamint a Lonely Planet ezt hívja romantikának. A biztos kalandot, amikor úgy tudunk vad szirtek tetejéről széttekinteni, hogy biztosak vagyunk benne, nem árt nekünk senki. Nem közeleg emberrabló a hegyi ösvényen.

Erdély két világ határán billeg, ez a libikóka teszi olyan vonzóvá, mert hát Anita Isalska a tradíció után a modernitás serpenyőjébe is dob ezt-azt, például hogy Kolozsvár a Fabrica de Pensula művészeti kollektíva hat izgalmas minigalériájával Európa emelkedő kulturális csillaga, legalábbis a Phaidon nevű brit művészeti kiadó szerint, míg Brassó éjszakai életével domborít. Az urbanitást aztán rögvest rögtön ellenpontozza a Libearty nevű vadvédett terület, ahol főleg medvéket lehet megfigyelni, vagy a csodálatos sípályák Poiana Bra?ovban és Păltini?ban. Az előbbit mi Brassópojánának, a másikat Szebenjuharosnak mondanánk, de minket nem kérdez senki.

2016 legfőbb úti céljával kapcsolatban a Lonely Planet a magyarokról csak gasztronómiai vonatkozásokban vesz tudomást, illetve egyszer említ egy bizonyos „Svekeli Landet”, amely ugyebár a Székelyföld lenne. Ezen nem érdemes megsértődni, egyetlen nyugati embernek van ennél több fogalma erről a vidékről, a brit trónörökös Károly hercegnek tudniillik, akiben egy Rhédey Klaudia nevű ük-ükanyán keresztül némi erdélyi magyar vér is csordogál. Károly Szászfehéregyházán, valamint Zalánpatakon vett birtokokat, és a tradíció meg a modernség összecsapásában a hagyományos oldalt erősíti. Elvárja például, hogy a falukép megőrzése érdekében ne aszfaltozzanak, az ablakokat ne cseréljék le termopánra, és kézzel kaszáljanak, mert az olyan ősi, valamint bio. A helybeli polgármesterek azonban a régi állapotok fenntartásában nem romantikát, hanem nyomort látnak, ergo a herceget roppant módon utálják.

Eredetileg azonban azt akartuk mondani, hogy a nyugati hátizsákos turisták számára Erdély nem magyar, de még csak nem is román, hanem elsősorban Drakula földje. A mitikus Transylvania nevet Bram Stoker regényéből és Roman Polanski filmjéből tanulták meg, a lakosairól meg annyit, hogy a komor várak és ködmarta szirtek világát farkasok, vámpírok és az utóbbiak jóvoltából vértelen szüzek népesítik be. A románok előbb szólni akartak, hogy ez hülyeség, de aztán meggondolták magukat, mert minél nagyobb hülyeség valami, annál jobban lehet rajta keresni. A havasalföldi Karóbahúzó, egyébként a sorban harmadik Vlad fejedelem Segesváron született ugyan, és élt is itt gyerekkorában, de Erdélyhez nincs igazán köze, a törcsvári kastély pedig, amelyhez Drakula-túrákat szerveznek, csak 1918-ban került román kézre. Ha tehát ittak benne vért, azt korábban magyarok vagy szászok itták. Ám ha a turista megveszi a drakulás pólót, bögrét és vámpírálarcot egy jó szelfihez, azt hisz, amit akar. A történelemhamisítás amúgy is kedvenc sport Kelet-Európában, a kollektív boldogság útja, miért ne jusson ebből a turistáknak is némi készpénz ellenében? A Lonely Planet ebben nagyon ravaszul segít, a modernitás és a tradíció közötti billegést a valóság és a szegény ember Hollywoodjának nevezhető olcsó giccsel támogatja alá. Verjünk faéket a transylvan sztereotípiák szívébe, ajánlja az Erdélyt reklámozó szöveg, vagyis végezzünk velük úgy, ahogy a vámpírokkal szokás, hiszen ehelyett mennyi finom kecsketej, tejfölköpülő menyecske, sziklatúra és csodás brassói indie bar vár ránk. Valójában azonban nincs „ehelyett”, mert egy, az amatőr vámpírvadászokat is a kliensei között tudó cég mégsem szabadulhat meg teljesen a vérivó gróftól. Tehát továbbra is említi, forgatja, csillogtatja a nevét, nem állít, de nem is tagad semmit a mítoszból. Végeredményben úgy önti le Drakulával az egész sztorit, mint ahogy mi locsoljuk fel gulyással a hortobágyi sztyeppét.

Sietnie is kell persze.

A régi jó világnak Erdélyben is vége lassan, és jön az új, ami vagy jó, vagy sem, de alig kikerülhető. A román gazdaság 2016 első negyedévében 4,2 százalékkal bővült, tavaly ez a szám 3,7 százalék volt, a növekedés tehát brutális, és szinte teljes egészében a belföldi fogyasztásra épül. Az emelkedésből jut a fejletlen Erdélynek is, a régi struktúrák szétesnek, a szokások megváltoznak, a lelassult idő felpörög. A suba múzeumba kerül, az ordát egy torockói nagyüzem gyártja. A bukolikus világ utolsó ízeit kóstolják a hátizsákosok, akikről szívesen írnánk, hogy a román politikai élet évek óta tartó és feltűnő tisztulása is vonzza őket egy olyan országba, ahol a korrupcióba belebukhat egy miniszterelnök is, ám tartunk attól, hogy ez sima demagógia lenne. Pedig a korrupcióellenes főügyészség, amely tízezer eurós csúszópénzes vagy kétszázezer eurós kárt meghaladó ügyekben jár el, tavaly majd másfél ezer embert állított bíróság elé. Hogy ez milyen sok, arról mi, a határ innenső oldalán tudnánk mesélni. De hát erről sem kérdeznek minket. Ezért, miközben gratulálunk 2016 első számú turisztikai célpontjának, csak magunknak vallhatjuk be: bizonyos történelmi tapasztalatok alapján azért illúziónk sincsenek. A gazdasági fellendülések és a korrupcióellenes tisztasági rohamok is el szoktak múlni, ahogy a régi világ is. Drakula viszont örök.