Egy követségfoglalás anatómiája
A múlt hét végén Kairóban történtek óhatatlanul is emlékezetbe idézik az Egyesült Államok teheráni nagykövetségének elfoglalását, amely 32 évvel ezelőtt esett meg. Ilyen támadások egyáltalán nem szokványosak: függetlenül a politikai rokon- vagy ellenszenvektől, az államok pedánsan ügyelnek arra, hogy egy másik államnak a területükön működő diplomáciai képviseletét, diplomatáit és családtagjaikat „minden eszközzel” óvják. Ehhez képest a tétlennek mutatkozó egyiptomi katonaság és rendőrség szeme láttára a feldühödött csőcselék megrohamozta Izrael kairói nagykövetségét, s a bent tartózkodókat végül a föltehetőleg amerikai sürgetésre kiküldött kommandósok mentették ki. ACZÉL ENDRE írása.
Aligha fog kiderülni, ki fordította a „tömegharagot” Izrael ellen. Annyi azonban bizonyos, hogy azon a pénteki napon Kairó immár forradalmi ikonnak számító Tahrir terén hatalmas csoportok tüntettek – nem Izrael, hanem gyakorlatilag az „egyiptomi tavaszt” ügyesen kisajátító katonai junta ellen. Az ugyanis – Tantaui tábornoknak, a megdöntött Mubarak elnök évtizedes bizalmasának vezetésével – a jelek szerint elszabotálja a szabad választások kiírását, a tisztán polgári-demokratikus kormányzás bevezetését, sőt a statáriális törvénykezés megszüntetését is. Mindennek tetejébe több mint furcsán folyik az egyébként 83 éves Mubarak pere: Tantaui például nem jelent meg vallomástételre a bíróság előtt, mondván, hogy az izraeli nagykövetség elleni roham számára halaszthatatlan biztonsági tennivalókat ír elő. Indítványozta, hogy írásban tesz tanúvallomást, ám erre a bíróság nem tartott igényt. Ergo újabb elnapolás, ha úgy tetszik: szabotázs.
Ezenközben a statáriális bíróságok gyorsított ütemben ítélkeznek a követségi roham gyanúsítottjai fölött, ám itt is van egy „szőr a levesben”: nem egészen bizonyos, hogy csak a kairói „B-középnek” az izraeli követséget feldúló, az izraeli zászlót letépő képviselői állnak a bírák elé. Szép számmal lehetnek a vádlottak között olyanok is, akik a követség vidékén már egyáltalán nem mutatkoztak, csak a Tahrir téren, avagy esetleg a követség közeli rendőrörs felgyújtásában jeleskedtek...
Bizonyosság ezzel szemben, hogy az események alakulásától megriadt junta – pláne, hogy szigorú figyelmeztetést kapott Obama elnöktől – a biztonsági helyzetre való hivatkozással meghosszabbítja a statáriális ítélkezés hatályát, és önnön hatalmának védelmében egyidejűleg csap le a polgári-liberális ellenzékre meg az iszlamistákra. És ebben az összefüggésben az sem kizárt, hogy az izraeli nagykövetség lerombolására éppenséggel magának a juntának a fizetett provokátorai biztatták fel a Tahrir téren tüntetők egy részét. Kevéssé magyarázható ugyanis, hogy ezeknek az embereknek Tantaui táborszernagyról hirtelen hogyan jutott az eszükbe Izrael. Csak nem súgtak nekik?
A Mubarak-rendszer ellen keltek fel
Bár van magyarázat, és még csak nem is hajánál fogva előkapott. Amiatt ugyanis, hogy Izraellel föltűnően baráti viszonyt ápolt, Mubarak soha nem volt különösebben népszerű alattvalóinak körében. Ha pedig ő nem, akkor a miniszterei, hivatalnokai, tábornokai sem. Tantaui is közöttük van, illetve volt. Puszta formállogikával kikövetkeztethető, hogy ha az egyiptomiak az „egész” Mubarak-rendszer ellen keltek fel, akkor ebből a képletből nem kivonható Izrael sem, tetszik vagy nem tetszik. Tény, hogy a Tantaui-rezsim már elébe is ment a népakaratnak, amikor alaposan meglazította a palesztin államképződmény kisebbik, déli felének korábban (fizikailag is) bebetonozott blokádját, amely kizárólag Izrael érdekeit szolgálta. Többet ennél azonban nem tett, Gáza és Egyiptom határa porózusabb ugyan, mint volt, de emberek és áruk egyáltalán nem áramlanak szabadon az iszlamista Hamasz uralta övezet és nagy szomszédja között.
Nyugtázzunk akkor néhány dolgot. Ahhoz, hogy Izrael és Egyiptom között a béke fönnmaradjon, nemcsak Izraelnek, hanem az Egyesült Államoknak is alapvető stratégiai érdeke fűződik. Amerika 1979, azaz a Camp David-i békekötés óta átlagosan évi kétmilliárd dollárral támogatja Egyiptomot; ha úgy tetszik, ez a béke ára. Ebből a kétmilliárdból a legnagyobb részt (pénzben és harci eszközökben) mindig az egyiptomi hadsereg szakította ki. Arrafelé mindenki tudta és tudja, hogy a tábornoki és főhivatalnoki kaszt kirívó kedvezményei e nélkül a pénz nélkül nem lettek volna fenntarthatóak. S ha netán a pénz elmarad, nem is lesznek. Ebből következik, hogy a Tantaui-juntának létérdeke a mindenkori amerikai költségvetés megcsapolása.
Mi lesz veled, "arab tavasz"?
A létező forgatókönyvek legrosszabbika az, hogy Egyiptomban az iszlamista Muszlim Testvériség jut demokratikus választásokon hatalomra. Ebben az esetben Izrael stratégiai pozíciói végzetesen meggyöngülhetnek. Dacára még mindig (és még sokáig) perdöntő katonai fölényének, a teljes biztonság állapotából az 1979 előtti fenyegetettség állapotába süllyedhet vissza, és ez nem rémálom. Mindenütt, ahol az „arab tavasz” rügyezni, majd virágozni kezdett, magától értetődő természetességgel bújtak elő a korábban elnyomott iszlamista szervezetek és tanok a föld alól. Én történetesen nem látok olyan polgári-demokratikus erőt a horizonton, amelyik alternatívát tudna kínálni az iszlamisták üdvtanához és a „mindenért Izrael a felelős” rögeszméjéhez képest.
A baj, sőt tragédia az, hogy Egyiptom belső bajaiért például Izrael minimálfokon sem felelős. Se a gazdaság romos állapotáért, se a felnövekvő nemzedékek kilátástalan állapotáért, se a bűnözés elterjedéséért, se a kisszámú elit jólétéért. Az izraeli politika viszont a maga kétségtelen agresszivitásával folyamatosan hozzájárul ahhoz, hogy az általa megtestesített ellenségkép ne zsugorodjék, hanem növekedjék, s ilyenformán előálljon a bűnbakkereső emberek fejében egy teljesen hamis kép a belső bajok forrásáról.
"Hic Rhodus, hic salta!”
Izrael – az „idegen test” arab közegben – mindig is ideális bűnbak volt, s a bűnbakképzéssel (nem a -kereséssel) éppenséggel mindig az uralkodó, általában despotikus arab rendszerek voltak jóban. Amíg csak – lásd Egyiptom példáját – le nem fizették őket. De ettől még Szíria és Jordánia igencsak elégedetlen népe még elhiheti, hogy akár az Asszád-rendszer, akár a hasemita dinasztia elnyomó politikájáért, gazdasági tehetetlenségéért „végső soron” az izraeliek felelősek.
És ez a „hic Rhodus, hic salta!” pontja. Eljutunk odáig, hogy minden arab rendszer – despotikus, demokratikus, féldemokratikus – tisztán pragmatikus, önvédelmi okokból Izraelt kezdi vádolni minden rosszért; az iszlamisták pedig, akik voltaképp papi diktatúrát, felvilágosodásmentes új világot akarnak, „ideológiai” okokból teszik ugyanezt. Semmi jót nem tudok ígérni. Legfeljebb „török mintát”, ahol egy mérsékelten iszlamista, demokratikusan választott kormány együtt tud élni az amerikai iskolázottságú tábornoki karral és annak – megnyirbált – előjogaival.
Korunk egyik nagy paradoxonját látjuk. Noha a világ állítólag egypólusú, az arab–izraeli viszony visszasüllyedhet oda, ahol az „arab szocializmus” nasszeri világában volt – holott rég nincs már Szovjetunió, amelyik fel tudná karolni az effajta mozgást.
A nagykövetség ostroma:
