Egy katasztrófa évfordulója

Fél évvel a Lehman Brothers bukása előtt az amerikai szövetségi jegybank még kimentette a hasonló profilú, bajba jutott Bear Sterns bankházat és annak hitelezőit, de valamilyen oknál fogva ugyanezt a mutatványt nem volt hajlandó megismételni. Sokak szerint ez történelmi hiba volt, mert tragikus következményekkel járt. Az amerikai pénzpiac egyik főszereplője, a Reserve Fund, amelynek a birtokában jelentős számú, a Lehman által kibocsátott értékpapír volt, komoly veszteségekről volt kénytelen számot adni, ami pánikot idézett elő a pénzpiaci alapok ügyfelei körében. Mindenki vinni akarta a pénzét, amíg csak – a pánik lecsillapítása végett – a kormány nem szavatolta az összes számla kifizetését. Néhány jelentős befektetési/fedezeti alap (hedge fund), amely a Lehman londoni irodáját használta brókernek, a csőd után azt tapasztalta, hogy a pénzét befagyasztották. A „hedgie”-nek becézett alapok azzal válaszoltak, hogy elkezdték felszámolni a számláikat olyan, a Lehmannál jóval erősebb bankházaknál, mint amilyen a Goldman Sachs és a Morgan Stanley. Ezek akár tönkre is mehettek volna, ha ezúttal a szövetségi jegybank nem bocsát a rendelkezésükre annyi pénzt, mint amennyit a bajba jutott kereskedelmi bankok számára (gyakorlatilag korlátlanul) hozzáférhetővé tett.

A 2008. szeptemberi katasztrófa mögöttes okai három fronton voltak fellelhetők. Az első közismert: „ingatlanlufinak” nevezik. Annyi volt a „szabad” pénz a piacon, hogy a bankok boldog-boldogtalannak folyósítottak jelzáloghitelt házvásárlásra. Olykor jóval többet is, mint amennyit a kiszemelt ingatlan a vásárlás pillanatában ért, mert finoman szólva is lazán ellenőrizték a hitelfelvevő törlesztési vagy kamatfizetési képességét.

Labilis fedezet

A második front a bankok új termékében, az „értékpapírosításban” nyílt meg. Egy csomó, egymástól eltérő jellegű hitelt (jelzálog-, autóvásárlási, hitelkártyaköltés) ugyanazon kötvényben vontak össze, és jelentős hozam ígéretével passzolták tovább a befektetőknek. Holott tudniuk kellett, hogy a fedezet nagyon labilis – ha létezik egyáltalán.

A harmadik frontot az a bizonytalanság testesítette meg, hogy közbelép-e a kormány és a jegybank ott, ahol a pénzügyi rendszer csődöt mond. Egyszer megtette, többé viszont már nem.

Figyelmünket most a második frontra összpontosítsuk. Az összevont értékpapírokban – voltaképp adósságlevelekben – az volt a „szép”, hogy idővel már senki nem tudta, hogy valójában mennyit érnek, és mivel a kibocsátótól sok-sok kézen mentek át, azt se, hogy valójában kin kell behajtani az adósságot, ha elértéktelenednek. Nagy trükk volt, és nagy csalás, amin a közvetítő brókerek vagyonokat kerestek, noha az eredeti kibocsátó is, ők is tudták, hogy kifejezetten rossz hiteleket csomagoltak egybe jókkal vagy viszonylag jókkal. (A játékban „benne voltak” a nagy hitelminősítők – Moody’s, Standard & Poor’s –, amelyek ezeket a papírokat a lehető legjobb minősítéssel látták el. Na persze, hiszen a kibocsátók ezért fizették őket...) A hangsúly a beígért magas hozamon volt, amelyre „rábuktak” a mohó európai bankok is, mert az állampapírokon – roppant alacsony kamatszint mellett – keveset lehetett keresni. A kamat pedig azért volt csekély, mert főként Ázsiából ömlöttek az amerikai pénzpiacra a megtakarítások, és rendre biztonságos állampapírokban landoltak. Ez lefelé nyomta a hozamokat.

2006–2007-ben már kiderült, hogy a jelzálogalapú amerikai értékpapírok – a felelőtlen hitelezés miatt – fokozatosan veszítenek értékükből, párhuzamosan az ingatlanokkal. Gyanússá váltak, idővel pedig eladhatatlanná, ami annyit jelentett, hogy a kereskedelmi bankok nem fogadták el őket fedezet gyanánt rövid lejáratú hitelek folyósításához.

Előállt tehát az a helyzet, amelynek vezérmotívuma – a hitelszűke – Magyarországon is közhellyé vált. A bankközi kereskedelmen a bizalmatlanság lett úrrá. Senki nem akart hitelezni senkinek, mert gyanakodva nézett a partnerre: vajon mennyi rossz hitele van, hány olyan értékpapírt birtokol, amelynek csak nominális értéke van, valóságos viszont semmilyen. Súlyos jelzés volt, hogy az AIG nevű amerikai biztosítóóriás „behorpadt”, mert a csődbiztosítások terén túlvállalta magát: több védelmet vállalt, mint amennyit eladott. A Lehman-csőd csak a jéghegy csúcsa volt. Amerikában az ingatlanlufi már 2006-ban, két évvel korábban a kipukkadás összes jelét mutatta.

Tudjuk, ha nincs hitel, nem működik a gazdaság. (Ezt talán csak a mi kormányunk nem tudja eléggé.) A bankválság, amelybe a végén harmincnégy bank és pénzügyi szolgáltató (brókercég) bukott bele, idővel olyan recessziót szült, amilyenre nyolcvan év óta nem volt példa, s amelynek a hatása ma, öt év után is érződik. Számos jómódú országban – főként Európában – a GDP meg sem közelíti a válság előtti csúcsot, aminek kézenfekvő oka van: az állampolgárok adójából akkora pénzt kellett költeni a bajba jutott bankok mentésére, azaz annyi forrást kellett kivonni a gazdaságból, amennyit az érintettek csak nagyon nehezen viseltek el. Igaz, ellenkező esetben bekövetkezhetett volna egy olyan világválság, mint amilyet 1929 után élt át a fejlett Nyugat.

Kerül, amibe kerül

Szinte minden közgazdász és szakíró azt firtatja, „mikor jön a következő Lehman”. Egyelőre csend van, Amerika úgy-ahogy rendbe jött, a hitelszűkét az amerikai jegybank és az európai központi bank intervenciói folytán megint a pénzbőség váltotta fel; ha nem is olcsón, de az országkockázat mérlegelésével (mi ebben rosszul állunk) ismét lehet a piacról adósságot újítani, de valóban gyülekeznek a viharfelhők. A Fed előbb-utóbb leállítja a bankóprést, mert az Egyesült Államok adóssága értelemszerűen nőttön-nő, bár az amerikai állampapírok – a leglikvidebb eszközök – iránti kereslet nemigen lanyhul. Az Európai Központi Bank meghirdetett politikája az, hogy kerül, amibe kerül, de megvédi az eurót, ám nem fog örökké kötvényvásárlással hitelezni a bajbajutottaknak. Aztán, hogy kicsit távolabbra menjünk, ott van Kína, amelynek a bankjai fuldokolnak az adósságokban – de ahol a központi kormánynak van akkora financiális ereje, hogy jótálljon értük. Még.

Magyar optika

Biztató talán magának a bankrendszernek a hirtelen szigorúvá vált regulátorok („PSZÁF”-ok) által kikényszerített reformja. Ennek az a lényege, hogy ellentétben 2008-cal és a rákövetkező évekkel, ma már valamennyien kötelesek annyit saját tőkében (készpénzben és biztonságos eszközökben) tartalékolni, amennyi egy előre nem látható válság elhárításához szükséges. Ez pillanatnyilag kinnlevőségeiknek közel tíz százaléka – Amerika már elérte a tizenhármat, ami nagyon nagy szó. (Magyarországon alighanem az OTP az egyetlen jól teljesítő bank, amelynek nincs félnivalója.)

Viszont az európai periféria és félperiféria adósságproblémái mozdulatlanok, és azok is maradnak, amíg a gazdasági növekedés be nem indul. Ennek momentán kevés jele van. A munkanélküliség az egeket verdesi. A megszorítások visszaütnek. A magyar „sarcok” például lefojtanak erre szinte minden esélyt. A bankok alig vagy egyáltalán nem hiteleznek; olyan terheket viselnek, amelyek elszívják az életerejüket. Tény azonban: túl kicsik és túl jelentéktelenek vagyunk ahhoz, hogy bárminek, ami nálunk történik, Lehman-szerű hatása legyen a globális pénzügyi rendszerre. Magyar optikával kár kutatni, hogy lesz-e újabb Lehman. Mi „azt” megszenvedtük (hitelszűke), ők „ezt”, ami nálunk folyik, bizonyosan nem szenvedik meg.