Egy fölösleges erődrendszer – ma múzeum az Atlanti fal
A spanyol–francia határtól Norvégia északi csücskéig húzódott az Atlanti fal, ez az ötezer kilométer hosszú védvonal, tervezőinek reményei szerint lehetetlenné téve az angolszász seregek partraszállását Európában. 1944-ben aztán a normandiai partraszállásnál a szövetségesek néhány óra alatt átverekedték magukat a legtöbb eléjük kerülő akadályon, a védvonal többi részét pedig egyszerűen megkerülték. Így a legtöbb erődítmény sértetlenül érte meg Nyugat-Európa felszabadulását.
1945 után az érintett országok számára komoly dilemmát jelentett, hogy mit kezdjenek a rájuk maradt, a náci megszállás emlékét idéző betonkolosszusokkal. Egy részük lassan víz alá süllyedt, sok közülük megrongálódott, omlásnak indult. Franciaországban komoly vita bontakozott ki, hogy szabad-e műemléknek nyilvánítani a hitleri megszállók által épített erődítményeket. A közhangulat alapján ez egyelőre nem lehetséges, hiszen a francia nemzet ma is szégyennek tekinti a német megszállást. A belgák és a hollandok praktikusabban állnak a dologhoz, néhány erődöt eredeti állapotában őriztek meg, és helyenként gondosan restauráltak is. Hollandiában a híres hágai strand, Scheveningen közvetlen közelében, a dűnéken többet is láthatunk belőlük. A szürke, brutális betonbunkerek sajátos hátteret jelentenek a közeli nudistastrand szabad szellemiségének.
A legjobb állapotú bunkerek a belgiumi Oostendében találhatók. Oostende volt az Atlanti fal egyik legfontosabb pontja, innen védték volna nemcsak a közeli tengerpartot, hanem a város kikötőjét is. A Csalagút megépülte előtt békeidőben itt érkezett a kontinensre a kompon a nevezetes Orient Expressz is Londonból. Az oostendei erődítmény központi része Károly belga régensherceg magánbirtokára esett, és a herceg 1945 után nem járult hozzá a lebontásához. Így csendben, a nagyközönségtől elzárva vészelt át több évtizedet. A kilencvenes évekre aztán egyre többen érezték úgy, hogy a második világháborús német haditechnika emlékeinek bemutatása nem náci propaganda, hanem a történelem megismertetésének része. De mivel a normandiai partraszállás után a németek kiürítették az erődöt, a korhű rekonstrukcióhoz vissza kellett szerezni az egykor itt állomásoztatott fegyvereket. Hosszadalmas gyűjtőmunkával sikerült megtalálni a régi ágyúkat, légvédelmi ütegeket, radarkészülékeket és más hadi felszereléseket. Vagy azokat, amelyek ténylegesen itt „szolgáltak”, vagy ugyanolyan típusú más német fegyvereket. Legutóbb Milánóból érkezett Oostendébe korabeli radarberendezés. Még a légvédelmi ütegek csövén levő strigulák is eredetiek, ezek azt jelzik, hány szövetséges repülőgépet lőttek le a kezelőik. Emellett sok ezer olyan használati tárgyat is összegyűjtöttek a flamand muzeológusok, amilyeneket a német katonák, tengerészek használtak a második világháborúban. Korabeli cigarettától, szappantól újságon és egyenruhán át egészen a nevezetes Enigma készülékig.
A múzeum egyedülálló élményt nyújt azzal, hogy természetes állapotában ismerhetjük meg az egykori német erődítmény életét. A bunkerok között két kilométer hosszú, téglából kirakott alagút (lövészárok) vezet, amelyből kinézve magunk előtt láthatjuk a dűnéket és az Északi-tengert a hosszan elnyúló stranddal. A bunkerek mellett restaurálták a személyzet mindennapi tevékenységét is a megfigyelőpontokon, a parancsnoki szobában, a hírközpontban és a körletben. Mivel a létesítmény a tengerészethez tartozott, a legénység háromszintes, a mennyezetről lelógatott függőágyakon aludt. Helyreállították az egykori parancsnok házát is, amely eredetileg halászkunyhó volt. Az erődítmény jelentőségéhez képest meglepő módon egy fiatal hadnagy volt a parancsnok. Őt és a legénységet eredeti egyenruhába öltöztetett bábuk jelenítik meg. A szabadtéri múzeumban nincsenek teremőrök (biztonsági kamerák persze vannak), így a magunk ízlése és tempója szerint sétálhatunk végig a terepen.
Etikailag természetesen felvethető, hogy szabad-e ilyen hűséggel felidézni a náci megszállást és az azt kiszolgáló német hadigépezetet. A múzeum tárgyilagosan rekonstruálja az Atlanti fal világát, a háború szélesebb összefüggéseire és a német megszállás szörnyűségeire csak egy dokumentumfilm emlékeztet az egyik bunker vetítőjében. Annyit mindenesetre érdemes tudni, hogy az erődítményt nem az SS, nem is a Wehrmacht, hanem a haditengerészet, a Kriegsmarine működtette. Az erődítményt is jórészt maguk a német tengerészek építették, amennyire tudni lehet, itt nem dolgoztattak rabokat. Az Atlanti falnak ezen a részén nem is volt semmilyen harci cselekmény, a normandiai partraszállás után a németek egyszerűen kivonultak belőle. Más dolog, hogy az itteni tengerészek is végső soron gonosz ügyet, Hitler uralmát szolgálták.
Békebeli kényelmünkhöz mérten a hálókörlet szűk függőágyai elég spártainak tűnnek. És a napi szolgálat – a végtelen tenger és az égbolt örökös kémlelése – is fárasztó lehetett. Az orosz front és Sztálingrád poklához képest az itteni szolgálat mégis üdülésnek számított. Igazi katonai „logikával” a legjobban szolgálókat át is küldték a keleti frontra, de ugyanezt tették a fegyelem megsértőivel is. Leginkább a legénység nagyon fiatal és legidősebb tagjai maradtak huzamosabb ideig Oostendében. És azok az orosz önkéntesek, akiket a dezertálásuktól félve nem mertek bevetni a saját hazájukban.
A múzeum szerves része Károly régensherceg otthona. Amikor 1945-ben a német megszállókkal szemben túl „megértő” (mások szerint gyalázatosan kollaboráló) III. Lipót király helyzete tarthatatlanná vált, öccse vette át az alkotmányos államfő szerepét régensként. Unokaöccse, Baldvin királlyá választása után vonult vissza ide, királyi herceghez mérten elég szerény körülmények közé. Igaz, annál pompásabb természeti környezetben, a dűnék között élhetett. Régenssége alatt számos progresszív törvényt hoztak, ekkor rakták le a jóléti társadalom alapjait. Így bizonyosra vehető, hogy nem a német megszállók iránti titkos nosztalgia, hanem a történelmi emlékek megőrzésének vágya vezette akkor, amikor nem engedte szétrombolni az erődítményt.
A múzeum hivatalosan az Oostende melletti Raversyde nevű kis településen van. Bár sok száz méteren át határos a forgalmas tengerparti sétánnyal, amely mellett autó- és bicikliút, sőt villamos is vezet, a bejáratát „igazi belga módra” sikerült alaposan eldugni. Csak a másik oldalról, egy kemping mellett juthatunk be, amelyhez több kilométert kell kerülnünk. De megéri a fáradság, mert Európa egyik legkiválóbb háborús múzeumába juthatunk el, amelyhez ráadásul nem kötődnek szörnyű élmények, súlyos bűnök. Az Atlanti fal ugyanolyan feleslegesnek bizonyult, mint a Maginot-vonal. Oostendei része arra viszont kiválóan alkalmas, hogy a mai nemzedékekkel megismertesse a második világháború technikai eszközeit és egy tengerészeti garnizon hétköznapjait.
