Egy fiú Kabulból

Aztán egy nap, amikor már a második iskolaépület is leégett, barátjával elhatározták, hogy ismét felkeresnek egy elhagyott harckocsit. A fiú bakot tartott Timornak. Már majdnem a tank tetején volt, amikor egy csattanás után mindketten a földre zuhantak.

„A mesterlövészek fejbe lőtték a barátomat, vére az arcomra spriccelt. Engem a lábamon találtak el. Az egész egy másodperc alatt zajlott, fájdalmat nem is éreztem. Bevallom, gyerekként nemigen rendített meg, ha egy idősebb ember a harcok áldozata lett. A barátom halála viszont nagyon fájt.”

Timor sok vért vesztett. A kórházban látta, hogy a fémasztalról egymás után veszik le a sérülteket, slaggal mossák a sebesülteket. Akinek nem volt pénze, nem kapott fájdalomcsillapítót. Háborúban gyógyszerből van a legkevesebb. Az ő családja jómódú volt, édesapja szerzett gyógyszert, fizette a műtéteket. Hamarosan felépült, újra az iskolapadban találta magát.

A nyolcvanas évek elején járunk, Afganisztánban megfordult az ENSZ-békemisszió, és volt egy szolidaritási iroda is, amely sérült gyerekeket, fiatalokat mentett ki a háborús pokolból. Egyik nap az iroda magyar munkatársa jelent meg Timor osztályában.

„Szőke volt, és kék szemű, először azt hittem, hogy orosz. Dühösen mondtam: vigyék a mocskos fegyvereiket és hagyják békén a hazámat! Aztán kiderült, hogy ez a kedves férfi magyar, és ha le tudok tenni pár vizsgát, elvinne Magyarországra tanulni. Írnom kellett egy kívánságlistát. Kértem: hadd utazzam annyit, amennyit akarok, ihassak vizet (akkoriban mérgezték Afganisztánban a vizet), és ha már bármit kérhetek, akkor adjon csokit is.”

A vizsgák sikerültek, Timor boldogan újságolta szüleinek: akár már holnap utazhat „Magyarisztánba”. Ami pedig csak szép hely lehet, hiszen a neve is mutatja: Isten országa.

Timor édesapja, Azizzudin Wakili Popalzai Durani a pastu nemzetség leszármazottja, híres költő, író és kalligráfus volt, a „hét írás mestere”, akinek nemcsak a perzsa és az arab világ ismerte a nevét, de Európában is voltak kiállításai. Valamikor a Durani család ősei alapították Afganisztánt. Huszonkét kötete jelent meg, hatalmas könyvtára volt, naponta jártak hozzá történészek, újságírók. Több arab országban felajánlották: biztosítanak neki házat, költözzön el gyorsan, mielőtt lángokba borul a város és felégetik az otthonát. Azizzudin Wakili azonban maradt.

„Heten voltunk testvérek, anyám örült a magyarországi lehetőségnek. Sok korombeli gyerek halt meg körülöttünk, remélte, hogy így legalább életben maradok. Több nagybátyám tanult Európában, apám is támogatta az utazásomat. Hitték: egyszer véget ér a háború, és pár év múlva visszajövök. Nem egészen így történt.”

A szombathelyi táborban hónapokig tanulta „Magyarisztán” nyelvét, akkoriban Kambodzsából, Vietnamból, Irakból és Líbiából is érkeztek hasonló sorsú gyerekek. Tizennégy éves volt, hiányzott az édesanyja, éjjel a falnak fordult, úgy sírta álomba magát. Aztán mire felnézett, egy salgótarjáni szakközépiskolában ült, és autószerelőnek készült.

„Hiába mondogattam, hogy engem a fotózás érdekel, azt mondták: olyan szakmát kell választanom, amivel pénzt tudok keresni.”

Elvégezte a középiskolát, lett bizonyítványa, letelepedési engedélyt viszont nem kérhetett. Ahhoz ugyanis munkahely kellett. Egy tarjáni rendőr aztán addig-addig tanulmányozta a fekete szemű fiú ügyét, hogy egy nap megszívta a cigarettáját, és azt mondta: megoldjuk, hogy itt maradhass. Elé tett egy halom papírt, Timor azt sem tudta, hogy mit ír alá, majd megkapta az útlevelét. Sokáig csak nézte a dokumentumot, melyben hontalannak minősítették. Nem értette a szó jelentését.

„A barátom mondta is, hogy mennyire sajnál: Hiszen neked még hazád sincs.”

Közben a szeme előtt zajlott a rendszerváltás. Új szavak kerültek a szótárába: köztársasági elnök, fiatal demokraták, vízlépcső. Hosszú kérelmet fogalmazott, hátha most megkapja a magyar állampolgárságot. El sem akarta hinni, amikor Göncz Árpád aláírásával megérkezett az igenlő válasz. Ünnepélyes esküt tett a salgótarjáni városházán – bár majdnem Shah Tibor lett belőle a rendőrségen –, végül Shah Timorként lett Magyarisztán lakója.

„Timor, gyere a postára dolgozni! Meglátod, milyen jó hely.” Az afgán fiú nem mondott nemet. Megszerette a nógrádi dombokat, és nem bánta, hogy csomagot vagy ajánlott levelet kézbesít, legalább beszélgethet az emberekkel. Később megtanult bánni a fegyverrel is, hamarosan pénzszállítóvá lépett elő.

„Tizenhét évig dolgoztam a postán, egy idő után átkértem magam éjszakai műszakra, hogy nappal tanulhassak. Mert persze továbbra sem az autószerelés és a postaforgalom érdekelt, hanem a fotózás és a filmezés. Jártam a boltokat, szakkönyvekből képeztem magam, és amint lehetett, böngésztem a világhálót. Salgótarjánban nem volt kitől tanulnom, de ahogy lett elég pénzem, vettem magamnak egy kamerát. Videót készítettem a városról és a környékről, a képek alá zenét szerkesztettem, majd a filmet elküldtem anyámnak Kabulba, hadd lássa, hol is élek.”

Közben Timort a szerelem sem kerülte el: megismerte Gabriellát, aki művészettörténetet tanult a miskolci egyetemen. A kilencvenes években tévedésből hívták fel egymást a mobiltelefon ősén, aztán hosszú beszélgetésbe bonyolódtak a képek és a festmények természetét illetően. A párbeszéd azóta is tart: létrehoztak egy közös filmstúdiót és egy kisfiuk is született.

„A feleségemet 2001-ben Indiában mutattam be a szüleimnek, mivel a tálibok miatt ők is menekülni kényszerültek. Apám nagyon büszke volt, hogy milyen művelt és okos asszonnyal gyarapítottam a családot, én pedig irigyen figyeltem, ahogy ők ketten órákon át beszélgetnek művészetről, kultúráról.”

Ezalatt Timor Delhiben két filmet is forgatott. Egyet az indiai emberek hétköznapi életéről, a másikat pedig a Magyar Kulturális Intézetről. Egyszer egy csapat indiai nőt vett észre, akik építkezésen dolgoztak: keverték a maltert, rakták egyik téglát a másikra. Egy bokor mögül vette a természetes mozdulatokat, amikor hirtelen megállt a háta mögött egy teherautó, tele fegyveres katonákkal. Durván megragadták az afgán magyart: mit keres itt, hol az engedélye? Timor jobb híján felmutatta a táskája mélyén lapuló BKV-bérletét. Az indiaiak nézték, forgatták, majd elengedték.

„A buszbérletnek köszönhetem az életem. Delhi börtöneiből kevesen szabadulnak élve.”

Aztán egy szikh úriember, amikor megtudta Timortól, hogy Magyarországról jött, érdeklődött: ismeri-e István Gaál filmrendezőt. Timor nem ismerte. A turbános pedig nagyon csóválta a fejét. Állította: ő az egyik legnagyobb név a szakmában. Otthon Gabriellától megtudta: a szikh igazat mondott, ráadásul Gaál István is nógrádi, Pásztón töltötte a gyerekkorát.

Történt aztán, hogy dokumentumfilmet készített Pásztó híres szülötteiről. Itt ismerte meg a Sodrásban és a Pályamunkások rendezőjét.

„Meglepődtem, hogy milyen kedves és szerény ember. Sokat beszélgettünk a hazáról, hogy Ázsiában kit tartanak hazaárulónak és hogy itt mit gondolnak az emberek. Egy idő után mintha apámat láttam volna benne. Ha egy héten nem találkoztunk háromszor, már hiányzott. Feljártam hozzá Pestre, említettem neki az indiai filmemet. Kérte: hozzam el, megnézzük együtt. Könyveket kaptam tőle, felhívta figyelmemet a hibáimra, de azt is mondta: folytassam, mert van hozzá szemem. A magyar tanítványokon kívül állandóan olasz, francia és angol vendégek jöttek hozzá, és persze tévések, rendezők, operatőrök. Nagyon jó vágású ember volt, idős férfiként is rajongtak érte a nők.”

Timor két éven keresztül portréfilmet készített a mesterről Egy képíró a varázsvölgyből címmel, melyet nemcsak a magyar televízióban, de külföldön is többször bemutattak. Úgy tervezték: ha Gaál István kijön a kórházból, Timor babgulyást főz a pásztói házban, levetítik a teljes filmet és a családdal, barátokkal együtt ünneplik a rendező születésnapját. Gaál István látta ugyan a film nagy részét, de már nem érte meg a bemutatót. Szerettei nélküle emlékeztek az évfordulón. Gaál István lánya Timornak ajándékozta apja kézi kameráját.

Nógrád megye nevezetességeiről, kultúrtörténeti értékeiről Shah Timor készített először hosszabb dokumentumfilmet. A mester biztatására mutatta meg a tévéseknek, így ez volt az első munkája, amiért pénzt kapott és a helyi csatornákon kívül országosan is bemutatták.

„Amikor leadták a nógrádi filmet, üzentem anyámnak, hogy szerezzenek parabolaantennát, s akkor láthatják a filmet. Később mesélték: az egész lakás tele volt emberrel, mindenki Nógrád megyét csodálta. Mondták: gyönyörű helyen élek. Egy másodpercre olvasták a nevemet is.”

Legutóbb a környék templomairól forgatott. Muszlim létére úgy tartja: a keresztény és a zsidó templom is Isten háza, ha nincs mecset, a mindenható ott is meghallja az imát. Még apja tanította: a Tóra és a Biblia a Korán mellett a muszlim vallás alapja.

Nemrég tolmácsolni hívták a menekültek mellé. Az afgán fiatalok csodálkozva kérdezték: hogyhogy itt maradt harminc évig, miért nem Németországban él?

„A bátyám többször hívott Németországba, euróban kapnám a többszörös fizetésem. De engem a pénz nem érdekel. Bárhol járok a világban, nekem Salgótarján a legszebb város. Megtanultam a magyar nyelvet, rengeteg barátom van, itt született a fiam, végre otthon érzem magam. Nekem nem kell más. Még egyszer nem szeretném elveszíteni a hazámat.”