Döntés május 6-án

A globalizációellenes, unióellenes, bevándorlásellenes, idegengyűlölő európai szélsőjobbnak van oka ünnepelni. Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front vezére, ez a kétszeresen elvált, háromgyermekes ügyvédnő a maga 18 százalékával több szavazatot takarított be, mint pártalapító apja, Jean-Marie Le Pen 2002-ben. Ez tünetértékű. A Franciaországtól Hollandián és Finnországon át Görögországig húzódó ívben a jobboldali szélsőségek csillaga följövőben van.

Gyanakvó piacok

Mindenesetre Marine Le Pen 18 százaléka a szocialista François Hollande 28,63, illetve a konzervatív Sarkozy 27,08 százalékával szemben csak a harmadik helyre volt elég, ilyenformán Marine nem indulhat a május 6-án esedékes második fordulóban, a „helyosztóban”. Ez egyben a két nagy párt szerencséje is, mert ha mondjuk Marine Hollande-dal került volna szembe, akkor a konzervatívoknak egy szocialista jelöltre, ha viszont Sarkozyvel, akkor a szocialistáknak az általuk nem kevésbé utált konzervatív jelöltre kellett volna szavazniuk, hogy a szélsőjobb ne triumfálhasson. (2002-ben a baloldal egységesen leszavazott Sarkozy elődje, Jacques Chirac mellett, Le Pen papával szemben...)

A nagy kérdés az, hogy merre szavaznak majd a szélsőjobbosok május 6-án. Azt mindenki bizonyosra veszi, hogy kapitalizmusellenessége miatt szélsőbaloldalinak mondott Jean-Luc Mélenchon tábora szinte teljes egészében Hollande mellé áll a maga 11,13 százalékával, de ugyanilyen átállás (természetesen Sarkozy mellé) a legkisebb mértékben sem jósolható a Le Pen-táborról. A közvélemény-kutatók 35-60 százalék közé teszik azoknak a szélsőjobbosoknak az arányát, akik a második fordulóban Sarkozyre szavaznak, ami optimális esetben annyit jelenthet, hogy a mai elnök tábora ugyanolyan mértékben gyarapodhat, mint az ellenfeléé.

Azaz: inkább gyarapodhat, mert a Le Pen-táborban szép számmal akadnak gyarló, a jövőjükért aggódó, frusztrált, gyakran munkanélküli kisemberek, akiknek a szemében a szociális biztonságot ígérő Hollande mégis jobb esélyt ad, mint a gazdagok pártfogójaként elkönyvelt Sarkozy. Ilyenformán a szélsőjobbos szavazók egy kalkulálhatatlan hányada Hollande-ot fogja erősíteni.

Osztozhatnak még a versengő felek a „centristaként” elkönyvelt, egyébként a francia politikában sikeres veteránnak számító François Bayrou 9,11 százalékán – alighanem egyenlő arányban. Jegyezzük meg itt, Bayrou (aki öt évvel ezelőtt harmadiknak futott be mostani eredményének a duplájával) csak azoknak a szemében volt és maradt rokonszenves, akik „értelmes beszédet” akartak hallani nacionalista frázispufogtatás, mindenféle ígérgetés helyett. Bayrou volt olyan „ostoba”, hogy kampányában egyfolytában nehéz, kínos és fájdalmas döntéseket emlegetett, de ennek azért még lehet hozadéka. Az ő táborából valószínűleg annak alapján fognak a polgárok (javarészt értelmiségiek) ide vagy oda szavazni, hogy akár Sarkozy, akár Hollande milyen fokon apellál az elkerülhetetlen rosszra, a költségvetési szigorra, amiről a választók 90 százaléka se tudni, se hallani nem akart.

Tudniillik mindketten kerülték azt, amit költségvetési fegyelemnek nevezünk, holott a francia államadósság pillanatnyilag a GDP 90 százalékán áll; a kötvényhozamok, kockázati felárak lassan, de biztosan emelkednek; a piacok rosszat sejtenek a francia állam fizetőképessége felől. E mellett szól a francia adósbesorolás leminősítése a legmagasabb kategóriából, ami jelentős presztízsveszteséggel járt.

Teli a hócipő

Csakhogy itt nem egyszerűen francia problémáról van szó, hanem a mai európai viták talán legizzóbb központi kérdéséről. Arról tudniillik, hogy az elhúzódó válság oka magában az állami túlköltekezésben, azaz a költségvetési fegyelmezetlenségben, avagy a gyógyírként előírt folyamatos megszorításokban keresendő-e. Dacára annak, hogy Sarkozy – Angela Merkelnek szekundálva – az egyik kovácsa volt a tavaly aláírt euróövezeti, de az egész unióra kiterjesztett fiskális paktumnak, amely a költségvetési fegyelem szigorítására helyezte az egyértelmű hangsúlyt, kampányában a francia elnök jól kivehető fordulatot hajtott végre. Elkezdte „piszkálni” az Európai Központi Bankot, a németek szent tehenét, mondván: az infláció karbantartása mellett a növekedés elősegítésén, a munkanélküliség csökkentésén kellene munkálkodnia. Ezek után nem számíthatott meglepetésnek, hogy ugyanaz a Merkel, aki februárban az Élysée-palotában, kettejük közös sajtóértekezletén még „egészen természetesnek” mondta, hogy támogatja az ő politikai családjához tartozó Sarkozy kampányát, egyszer sem bukkant fel vasárnapig Franciaországban, Sarkozy egyetlen kampányrendezvényére sem ment el, sőt biztató nyilatkozatot sem tett barátja és fegyvertársa mellett.

Adódik a kérdés: ki marad itt magára? Tudniillik François Hollande, akivel majd Angela Merkelnek esetleg „üzletelnie” kell a német–francia tengely életben tartása végett május 6-a után, nemhogy az EKB-ba kötött bele, egyenesen indítványt tett a föntebb említett paktum újratárgyalására. Éspedig ugyanazzal a felkiáltással, mint Sarkozy: hiányzik belőle a megfelelő hangsúly a növekedés ösztönzésére. Noha magán- és háttérbeszélgetéseken Hollande nem mutatta magát ennyire radikálisnak, látszik, hogy a „német takarékossággal” mint egész Európára kiterjeszthető mintával a munkanélküliség jelenlegi szintje és az uniós átlagnövekedés ijesztően alacsony volta mellett mindenkinek „tele van a hócipője”. Hollande például a közületi takarékosság helyett másfajta receptet ír fel: a leggazdagabb magánszemélyek és a pénzügyi szektorban zajló műveletek kemény megadóztatását, azaz jövedelemátcsoportosítást a szegényebbek javára. Ígéri a nyugdíjkorhatár leszállítását is, ami abszolúte ellentétes a mai trendekkel, de igen jól hangzik.

Visszatérve a második fordulóhoz: közhelyszámba megy, hogy François Hollande-nak gyakorlatilag semmilyen kormányzati jártassága nincs. Sarkozy, akit rettenthetetlen harcosnak ismernek, eddig azzal riogatta, most pedig duplán fogja ijesztgetni a franciákat, hogy Hollande-dal egy a gazdaság ügyeiben inkompetens szocialista–kommunista–zöld koalíciót segítenének hatalomra, holott (túl a „rend” megőrzésén, a bevándorlás megfékezésén) egyedül ő képes kirángatni gazdasági bajaiból az országot. „A jólét én vagyok” – mondaná, ha mondhatná, de erre csak egyszer lesz módja. Tudniillik három élő televíziós vitára hívta ki ellenfelét a második fordulóig hátralevő két hétben, de az – okosan – csak egyet fogadott el. Végtére is olyan színpadra lép ezzel, ahol még nem járt, ellentétben Sarkozyvel, aki kiváló és kegyetlen debattőr.

Oddsok és kanyarok

Ezzel együtt a közvélemény-kutatók úgy ítélik meg, hogy a kanyarokra hajlamos, csillogó életvitelű, önnön nagyságát napi rendszerességgel fényező Sarkozytől több francia akar szabadulni, mint amennyi idegenkedik a majd két évtizede nem elnökösködő szocialistáktól. Az oddsok egyértelműen Hollande javára szólnak.