Donald Trump B terve – Az előre kijelölt bűnösök
A nagy recessziót követő amerikai fellendülés a 121. hónapjába lépett. Történelmi rekordot döntött meg ezzel, s számos mutató arra utal, hogy a gazdaság változatlanul lendületesen bővül, a munkanélküliség ötvenéves mélypontra, 3,7 százalékra zuhant. A helyzet mégsem egyértelműen jó. Máskülönben mivel volna magyarázható, hogy a gazdaság teljesítményét a maga bombasztikus módján az egekbe magasztaló Donald Trump elnök a jegybank és az intézmény élére általa kinevezett Jerome Powell politikáját Twitter-üzenetében „elmebajosnak” festette le, követelve a kamatok csökkentését a gazdaság élénkítésére? Az alapjában véve kellemesnek látszó gazdasági körülmények között feszültségek gerjednek, és a felszínre törve mérsékelhetik Trump újraválasztási esélyeit.
Külső szemlélőként, a szokásos éves konzultációk keretében a Nemzetközi Valutaalap, az IMF a múlt hónapban értékelte az amerikai gazdaságot. Arra a következtetésre jutott, hogy miközben a tavalyi és idei adócsökkentés és költségvetési kiadásnövelés serkentette a növekedést, 2018-ban a vártnál is magasabb értéket, 2,9 százalékot érve el, ebben az évben már 2,6 százalékra lassul, jövőre pedig 1,9 százalékra esik vissza az ütem. Azt követően pedig mesterséges élénkítés nélkül a normál iramot diktálhatja, valahol 1,7 százalék körül. Mondani sem kell talán, hogy a Fehér Ház nem ért egyet az elemzéssel, és amíg a szem ellát, három százalék feletti dinamikát vetít előre.
Az IMF viszont úgy gondolja, hogy amint eltűnik a költségvetési ösztönzés a folyamatok mögül, a növekedés is szerényebb ütemre vált. Ráadásul ha a kereskedelmi viták elmérgesednek, a globális visszacsatolás következtében még nagyobb kockázatok leselkedhetnek a gazdaságra. De ez még nem minden. A szegénység enyhült ugyan, de magasabb az aránya, mint más fejlett országokban. A jövedelmi különbségek tágultak, a várható élettartam csökkent, a költségvetési költekezés nyomán az államadósság fenntarthatatlan pályára került és sürgős beavatkozást igényel.
Ugyanezt írta tanulmányában Gregory Mankiw harvardi professzor, aki az ifjabb George Bush elnöksége idején, 2003 és 2005 között nemzetgazdasági főtanácsadóként dolgozott a Fehér Házban. Azt fejtegeti, hogy miután az Egyesült Államokat nem fenyegeti háború, és a gazdaság sem süppedt recesszióba, nem lehet megalapozott érveket felhozni Trump adócsökkentésének és kiadásnövelésének alátámasztására. Az egyének és vállalkozások, a hazai és külföldi befektetők kezében halmozódó államadósság Trump regnálása alatt 14,4 billió dollárról 16,1 billióra emelkedett, a büdzsé hiánya a GDP százalékában tavaly 3,9 százalékra szaladt fel, s a Kongresszusi Költségvetési Iroda számítása szerint 4,6 százalékra kapaszkodik fel 2023-ra, amikor az államadósság hasonló jellegű aránya eléri a 85 százalékot.
A szövetségi kormányzaton belül keletkező és növekvő adóssággal együtt az összes teher már meghaladja a száz százalékot. A Finacial Timesban ehhez azt tette hozzá Martin Wolf, hogy a költségvetésbe befolyó összegek a GDP-hez képest 18,8 százalékról 17-re apadtak, és az idei első negyedben a kiadások és bevételek különbsége már 5,5 százalékra duzzadt, de úgy, hogy a deficit nem finanszíroz termelő beruházásokat. Vagyis az adócsökkentés, amely elsősorban a nagyvállalatoknak és a nagyon tehetőseknek kedvezett, nem hozott magával tartós növekedést. Az alacsony munkanélküliségi arány pedig elleplezi, hogy a foglalkoztatási ráta is a hetvenes évek szintjén, 62,9 százalékon ragadt, vagyis a szó szoros értelmében nincs munkaerőhiány, és valószínűleg ez magyarázza, hogy a túlhevített gazdaságban alig nőnek az árak, az infláció üteme nem éri el a jegybank által kitűzött célt, a két százalékot.
Hasonló szellemben fogalmaztak az utóbbi napokban a szövetségi jegybank vezetői is. A kormányzótanács tagja, Lael Brainard azt mondta, hogy a fogyasztás bővül, de a munkaerőpiaci kedvező fejlemények ellenére a beruházási tevékenység lanyha, és az üzleti hangulati index sem jelez túlzott derűlátást. A G20 júniusi oszakai csúcstalálkozója talán enyhítette az aggodalmakat, mert tűzszünetet sejtetett az eszkalálódni látszó kínai–amerikai vámháborúban. Trump támadásainak célpontja, Powell előbb a kongresszusban, aztán Párizsban, a Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer létrehozásának 75. évfordulójára szervezett konferencián beszélt arról, hogy a kereskedelmi villongások miatt is bizonytalanabb globális környezetben megelőző csapást kell mérni, és a jegybank nyílt piaci bizottságának július végi ülésén csökkenteni lehet a jelenleg 2,25-2,5 százalék közötti sávban mozgó irányadó kamatot.
Csapdába ejtette Powellt az elnök, hiszen ha a jegybank lép, azt a látszatot kelti, hogy feladta függetlenségét, és eleget tett a politika követelésének. De ha nem lép, azzal is kárt okozhat. Mint a Nobel-díjas Paul Krugman a The New York Timesban kifejtette, a jegybank 2015 óta túl sokat szigorított, nem vette kellően figyelembe, mekkora a kihasználatlan kapacitás a gazdaságban. Így lenne tere a kamatcsökkentésnek és értelme a valóban leselkedő baj megelőzésének, bárha ez a baj az elnök vámháborújából, adócsökkentéséből és túlköltekezéséből fakad is jórészt.
A kamatok lejjebb eresztését a dollár gyengítése végett is követeli Donald Trump, tweetüzenetei pedig azt sugallják, hogy a pénzügyminisztériumát meg az egyoldalú árfolyamháború megindításába hajszolná bele. Az 1985-ös Plaza-szerződés óta, amellyel a fejlett ipari államok a dollár túlereje miatt együttes döntést hoztak az átváltási ráták összehangolt alakításáról, többször is akadt példa hasonlóan közös fellépésekre. De az egyénieskedés aligha számíthat sikerre. Attól tart az elnök, hogy a több évtizedes csúcsra erősödött dollár visszafogja a kivitelt s megtöri a gazdaság lendületét, pont a választások felé közeledve.
Más országokat vádol beavatkozással, holott az amerikai valuta azért izmos, mert a gazdaság az erőltetett növekedése miatt jobb eredményeket tud felmutatni, mint az eurózóna vagy Japán. Ha mégis hozzáfog az Egyesült Államok az árfolyam kiigazításához, abból persze súlyos pénzügyi összecsapás kerekedhet ki. A felpörgetett gazdaság érdekes módon nem sokat hozott Trump konyhájára. Népszerűsége ötven százalék alatt maradt, még az újraválasztási esélyei miatt számára oly fontos középnyugati kulcsállamokban is.
Még olyan részkérdésekben sem keletkezett kellő politikai haszon, mint a kínai vagy általában a kereskedelmi politikája. Ennek oka az, mint a Quinnipiac Egyetem májusi felmérése feltárta, hogy még a saját bázisa is úgy érzi, hogy az adócsökkentés nem neki, hanem a nála gazdagabbaknak segített, a vámháborúban pedig a visszavágások miatt megint az elnök hívei, például a farmerek jártak rosszul. Oszakai békülékenységére ez magyarázatul szolgálhat. A jegybank és a külföldi kormányok elleni támadásával mint B tervvel pedig az a célja, hogy a jegybankra, Powellre és másokra hárítsa a felelősséget, ha eleve átmeneti hatásúnak ígérkezett gazdaságélénkítő akciója az általa vártnál hamarabb kifulladna.
