Dobozba zárt háború

Valahányszor eldördült az utolsó lövés, a kamerás ember elvonult a csatamezőről. Negatívjait futár várta, labor és a rotációs gépek. A fegyverszüneti szerződések ceremóniája már nem az ő reszortja volt. Néhány éve a Nemzeti Múzeum fotótárában is látható volt egy átlőtt Leica. Cserélődtek a gépek s az emberek. Az viszont még 1940-ben történt, hogy Halder tábornok, Hitler vezérkari főnöke ekként nyilatkozott: „Azé lesz a győzelem, akinek jobb kamerái vannak!” A clausewitzi iskolán nevelkedett, de a tengerentúli híradók tanulmányozásába is belemerült stratéga nyilván nem a máig is közkedvelt német Arryflexek kiválóságára célzott, inkább annak a sikerhányadosát latolgatta, hogy melyik hadra kelt seregnek és hátországának lesz része totális meggyőzésben. A második világháború ugyanis – különös koalíciói ellenére – az eszmék harca volt, nemcsak területekért folyt, noha a „szűk élettérből való kitörés” úgymond korparancsát a tengelyállamok mindegyike sűrűn hangoztatta.

A régmúlt korok hadviseléséről még mindig keveset tudunk, holott Földünk lakói ősidők óta aprítják-ritkítják egymást, de hírmondó nemigen maradt utánuk. Követhetetlenek e tekintetben a szent iratok is, amelyek mindannyiszor csak a vezérek, mesterek személyét glorifikálták vagy taposták meg, de pontos helyszínek, nagyságrendek, harci eszközök és módszerek nem voltak értelmezhetőek a hadtudomány részére. Még Balassi Bálint is csak virtusról verselt, és Kanizsai Dorottya is csupán a holtakat tudta számba venni. Mindaddig grandiózus olajtablók sugallták a hősiesség-bátorság mítoszát, amíg Daguerre úr találmánya meg nem jelent a harcmezőkön, az „elhiszem, mert fénykép van róla” – olykor álságos – hitelével.

Az írásos történelmet megelőző korok – jó vadászterületekért, földért, vízért folyó – törzsi viadaljait zárjuk annak feltételezésével, hogy azoktól kezdve napjainkig akár százezer háború is folyhatott világunkban. Egy történeti mű statisztikája csak az 1945 és ’76 közötti 32 „békeév” 71 ország területének és 84 ország hadseregének 120 véres összecsapását részletezi...

A második világháborúnak már könyvtárnyi az irodalma, néhány éve pedig a bécsi Albertina két teljes héten át vetítette nonstop e hat év híradófilmjeit. A haditudósítók már otthonosan mozogtak a frontokon, és „PRESS” feliratú karszalagjuk ellenére kitették magukat a pergőtüzeknek. Megtapasztalhatták azt is, hogy az ellenséges mesterlövészeknek parancsuk van a kamerás emberek levadászására. Merthogy a fotó- és filmzsákmánynak becses propagandaértéke volt, új képszövegekkel és narrációval visszájára lehetett fordítani. (A 168 Óra egyébként írt már az eszmék háborújának kimagasló személyiségeiről, Leni Riefenstahl, Bob Capa, Roman Karmen és Frank Capra – fegyver nélküli, teleobjektíves – pokoljárásáról, amelyhez képest sétagalopp lehetett Reagan főhadnagy sok hollywoodi szerepjátszása.)

Voltak mindenkinek tapasztalatai az első háborúból. Molnár Ferenc – a k. u. k.-idők haditudósító doyenje – is jól látta, hogy az ellenség felértékelése vagy lesajnálása helyett hasznosabb a katonák rokonságát megnyugtatni a „biztonságos frontviszonyok, a tábori otthonosság” idilli képeivel, az ideiglenességről, ahonnan a kormányzó majd hazavezérli mindannyiukat. Ezt a gondolatmenetet követte Marshall vezérkari főnök is, aki e szavakkal fejezte be nyilatkozatát Pearl Harbor után: „Akit pedig sebesülés érne, azt légi úton, azonnal hazaszállítjuk, hogy az Államok legjobb orvosai és gyógyintézetei segítsenek felgyógyulásában.” Egy számítás szerint e hadviselésben annyi filmnyersanyagot használtak fel a tudósítók, hogy összeragasztva körülérné az Egyenlítőt.

A maga módján legprecízebben szervezett német villámháborús gépezet nagy gondot fordított a minden fegyvernemnél létrehozott Filmstellék működésére. Ezernél több szakembert soroztak be ezekbe, ellátva őket nemcsak fegyverrel, de frontparancsnokokat segítségre szólító utasításokkal is. Akik aztán önmaguk láttatásának hiú reményeivel hozzájárultak még a reprodukciókhoz is. (Az újrajátszott harci jelenetekben csak a szakemberek vették észre a rejtett állások, géppuskafészkek elölről való fotografálásának csalárdságait. De szerét ejthették a „szélcsendes” időkben vadászrajok felszállásának, pilótakunsztoknak, és éles helyzetekben is szorítottak helyet nekik a szőnyegbombázások filmezésére.

A hadi remake, „a vágóképek utólagos felvétele” mint módszer mindenüvé átsugárzott. Főként a nem hadrendbe sorolt amerikaiak voltak a nagymesterei. Sok száz civil újságíró-filmes-fotós „war correspondent” (haditudósító) tartott ugyanis a csapatokkal, őket a lapzárták is szorították, kiváltképp a Life magaziné, amelynél foglalt – gyakran címoldalas – helye volt a messzi háború drámai látványának. A filmdivíziók előszeretettel használtak hadifogoly-vallomásokat vagy zsákmányolt filmrészleteket.

Volt azonban a német oldalon egy speciális küldetésük is a filmeknek. Ez egyfajta katonapolitikai meggondolásban fogant, hozzászámítva bénító pszichológiai hatását is. Idézet egy – írásunk címével azonos – tanulmánykötet fülszövegéből:
„A magas kőfallal körülvett követségi rezidencia ablakait sötét brokátfüggönyök borították. Odabent csendben zümmögött a vetítőgép, de hangját amúgy is elnyomták a hangszóróból áradó harci zörejek. A szigorúan zártkörű közönség számára a német birodalom oslói katonai attaséja tartott koktéllal kísért filmbemutatót. A film Lengyelország lerohanását – a villámháború első felvonását – mutatta be, dinamikusan, véresen, fenyegetően. A villa előtt motoros hírvivő fékezett. A norvég hadsereg vezérkari főnökét innen, az elegáns szalonból riasztották harcálláspontjára, mert a náci hadiflotta, maga eregette ködfüggönyébe burkolózva, már Narvikhoz közeledett. Hogy az időzítés nem volt véletlen, éppoly biztosra vehető, mint az, hogy a gyors intézkedésre kényszerült katonai vezetők képtelenek voltak kivonni magukat a filmélmény nyomasztó hatása alól. Néhány óra, néhány nap volt csupán, egy ország elözönlése – elvégeztetett. 1940. április 9-ét írtunk.”

A film belépett a második világháború történetébe.

(Folytatjuk)