Csatavesztés után – Bernie Sanders politikai öröksége

A „reagani forradalom” által előidézett kirívó jövedelmi egyenlőtlenségek és a kékgallérros dolgozók reáljövedelmének stagnálása miatti társadalmi elégedetlenség 2016-ban, a politikai outsiderek évében érte el a forráspontot. A jobboldalon Donald Trump szertelenül populista, elitellenes és nacionalista szólamokkal kaparintotta meg a republikánus elnökjelöltséget, majd a Fehér Házat.

A demokratáknál Sanders lógott ki a sorból, aki a „demokratikus szocializmus” és „politikai forradalom” jelszavakat tűzte 2016-os kampánylobogójára. Nagy meglepetésre több mint húsz államot hódított el a biztos befutó Hillary Clintontól. Sanders fiatal nemzedékekre építő mozgalmat keltett életre, amely osztozik vele a gyógymódban: Amerikának nem toldozgatásra-foldozgatásra van szüksége, hanem olyan rendszerszintű fordulatra, amely mélyrehatóan átalakítja az országot politikailag és gazdaságilag egyaránt.

Négy évvel ezelőtt Sanders úgy húzta magával balra a Demokrata Pártot, hogy nem is volt a tagja. Különben sem volt róla jó véleménye, mivel a szeme előtt lett az egykori munkáspártból a magas jövedelmű, nagyvárosi értelmiség és a globalizáció nyerteseinek a pártja. Progresszív hívei számára a szenátor ideológiai autentikussága és következetessége a fő vonzerő. Clinton elleni veresége ellenére a mozgalma tovább élt. Tábora valósággal kikövetelte az idei előválasztásokon való újraindulását, bár a politikai küldetésében hívő Sanderst igazában nem nagyon kellett ösztökélni.

Az ideológiai szélsőségek táplálják és vonzzák egymást – mondják. Trump viharos elnökségének hatására a demokraták Sanders vezette progresszív szárnyának 2020-as választási platformja már a szélsőbalos populizmus határát súrolta – legalábbis az amerikai politika uralkodó látásmódja szerint. Sanders gyökeresen átalakítaná az amerikai kapitalizmus korrupt, oligarchikus rendszerét, amely szerinte a milliárdosok és a nagyvállalati elit számára dolgozik, miközben kiüresíti a középosztályt. Darabokra szabdalná a kaszinógazdaság üzleti modelljére épülő megabankokat, amelyek a demokráciát aláásó politikai hatalomra tettek szert. A program síkraszáll a mindenkire (illegális bevándorlókra is) kiterjedő, ingyenes egészségellátásért, a költségmentes állami felsőoktatásért, a minimálbér duplájára emeléséért, és a kőgazdagok vaskos megadóztatásáért. Sanders vállalatirányítási reformmal kényszerítené ki a dolgozók közel ötvenszázalékos képviseletét a nagy cégek igazgatótanácsában. Kizárólag zöldenergiára támaszkodva egy évtizeden (!) belül karbonsemlegessé tenné Amerikát.

Igencsak nagyra törő politikai program. Ismert viszont a folytatás a mostani előválasztásokon. Ígéretes repülőstartja után Sanders február végén katasztrofális vereséget szenvedett Dél-Karolinában a fő vetélytárs, Joe Bidennel szemben. Ezt a majdnem teljes leolvadás követte a későbbi előválasztásokon. A végső döfést a szenátor Michiganben kapta, abban a fontos rozsdaövezetbeli államban, amelyet négy éve még behúzott magának Clinton ellen. Ezután erős pártnyomás nehezedett rá kampánya beszüntetésére, hogy Biden minden erejével a fő cél, Trump legyőzésére összpontosíthasson. Némi hezitálás után – a súlyosbodó koronavírus-járványra és a győzelemhez vezető út elzáródására hivatkozva – Sanders felfüggesztette a kampányát, s egyúttal ígéretet tett, hogy Biden mellett fog állni Amerika „valaha volt legveszélyesebb elnökének” legyőzése érdekében.

Sanders előválasztási vereségében számos tényező játszott szerepet. Kampánya felfüggesztésekor mondta: „Valamennyi etnikumot és korosztályt magában foglaló tömegmozgalmat hoztunk létre. Megnyertük az ideológiai csatát, Amerika jövője a mi elképzeléseinkre fog épülni.” Bátor, lelkesítő szavak, de nem tükrözik híven a valóságot. Sanders kampánya valójában éppen azért bukott el másodízben is, mert nem tudta a demokrata választók harmadát kitevő szűk koalí- cióját jelentősen kiszélesíteni.

Az afroamerikai szavazóknál például toronymagas volt az elutasítottsága, márpedig a Demokrata Párt legmegbízhatóbb bázisának erőteljes támogatása nélkül senki nem lehet demokrata elnökjelölt Amerikában. Talán az afroamerikaiak számára túl „fehér” volt a sandersi kampány, amely a rasszok közötti szakadékok helyett inkább az osztályalapú társadalmi egyenlőtlenségekre irányította a reflektorfényt? Sanders nem járt több sikerrel mozgalmának az idősebb korosztályok irányába való kiterjesztésével sem.

Megnyerte-e Sanders az ideológiai csatát? Ellenkezőleg: a skandináv társadalmi berendezkedéshez húzó szenátor komolyan ártott magának azzal, hogy „demokratikus szocialista” címkével a homlokán túlzottan radikális és költséges javaslataival a saját megválaszthatóságát kérdőjelezte meg a demokrata választók többségének szemé-ben. Az átlagszavazóról nem is beszélve, akinek a „szocialista” szó még mindig vörös posztó.

Előretekintve a novemberi elnökválasztásra, minden jel arra mutat, hogy Trump 2016-os nyertes koalíciója sértetlenül fennmaradt, s – legalábbis eddig – sikeresen átvészeli a koronavírus-járványt. A Republikánus Párton belül az elnök támogatottsága 90 százalék fölötti, valóságos személyi kultusz övezi, a pártelitben nincs fajsúlyos ellenlábasa.

Bidennek viszont nagy szüksége lesz koalíciója jelentős kiszélesítésére, s az elnökválasztásig hátralévő fél évben a kötéltáncos ügyességével kell egyensúlyoznia két szavazóréteg között. Először is a sandersisták táborát kell magához édesgetnie. Ehhez Sanders több fontos javaslatát (állami egészségbiztosítás, minimálbér-emelés, ingyenes állami felsőoktatás stb.) ilyen vagy olyan formában be kell emelnie a Demokrata Párt hivatalos platformjába, amelyet július közepén fogadnak majd el a Milwaukeeban tartandó elnökjelölt-állító konvención. Ellenkező esetben Biden azt kockáztatja, hogy a sandersisták egy része Trumpra szavaz majd, vagy otthon marad, ahogy Clinton esetében négy évvel ezelőtt.

Bidennek ugyanakkor vigyáznia kell, hogy a balraát ne legyen olyan éles, hogy elriassza a bizonytalan és a mérsékelt elővárosi szavazókat, az utóbbiak döntő szerepet játszottak a demokraták sikerében a 2018-as időközi kongresszusi referendumon. Vannak olyan vélemények, hogy Biden már eddig is túl sok engedményt tett a sandersi szocialista program javára, például a több mint tízmillió illegális bevándorló számára is hozzáférhető ingyenes egészségügyi ellátás ígéretével, vagy a méregdrága Green New Deal, a „zöldítés” támogatásával.

Bár Sanders nem nyerte meg az ideológiai csatát, maradandó nyomot hagyott az amerikai politikai tájképen. Javára szól, hogy helyzetelemzéseivel és javaslataival megváltoztatta a társadalmi párbeszédet, és ráirányította a közvélemény figyelmét a kiéleződött aránytalanságok és igazságtalanságok kezelésének szükségességére. Ez lehet Sanders két elnöki ciklust átívelő választási kampányának előremutató politikai öröksége.