Breivik hátországa

Magát kereszténynek, konzervatívnak, a marxizmus, a baloldaliság, a multikulturalizmus, a bevándorlás, az iszlám ellenségének valló emberből sok van. Internetes fórumokon a gyűlöletbeszéd olyan áradatára bukkan az olvasó, hogy gyanítja: a norvég Breivik soha nem volt magányos. Magányos gyilkos – az talán igen; de volt szellemi otthona, amelyet sokakkal megosztott, és voltak (egyelőre részleteikben még nem felderített) szervezett kötődései európai szélsőjobboldali csoportokhoz.

Sőt, Európa északi felén az utóbbi években olyan politikai átalakulások mentek végbe, olyan pártok jöttek a világra, amelyeknek az ideológiai talapzata egyáltalán nem esik messze a Breivik által képviselt eszméktől. A norvégiai Haladás Párt, melynek a gyilkos pár évig tagja volt, ma az ország második legnagyobb politikai pártja, és ebben a minőségében megszállottan idegen- és bevándorlóellenes.

A Breivik-féle tömeggyilkosság képletét mindazonáltal hiba volna ráteríteni a Haladás Párt és északi – dán, svéd, finn – „testvérpártjaira” vagy akár a holland populista szélsőjobboldalra. Annak egyedisége ugyanis több szempontból manifeszt.

Mindenekelőtt a gyilkos személye miatt. Fiatalok tömegeit ilyen szenvtelenül talán még soha, sehol nem mészároltak le a második világháború óta. Szemem előtt az az SS-tiszt, aki a gázkamra felé kíséri az anyákat és kiskorú gyermekeiket, s mosolyogva nyugtatja őket, hogy zuhanyozni, tisztálkodni mennek csak. A rendőrruhát viselő Breivik talán ugyanilyen mosollyal terelte maga köré az Utoya szigeti szociáldemokrata ifjúsági tábor részvevőit, hogy másodperceken belül lelődözze őket. S aztán hogy még másfél órán át fürdőzzék a kivégzés örömében, utánaeredve a rejtőzködőknek és a tenger vizében menekülni próbálkozóknak.

Vajon miért ítélte őket halálra? Magyarázat csak egy van: mert ki akarta végezni a kormányon levő szociáldemokraták (Munkáspárt), tehát a norvég baloldal reménybeli utánpótlását, vagy legalábbis egy részét. Amikor – ennek előtte – robbantott az oslói kormánynegyedben, akkor magán a kormányon remélte végrehajtani ugyanezt a halálos ítéletet. Sikertelenül, mint tudjuk.

Breivik „hátrahagyott” írásaiból kiderül, hogy őszerinte a marxisták és a kommunisták – tágabb értelemben az európai baloldal – felelősek a kontinens „iszlám gyarmatosításáért”, egyszersmind a multikulturalizmusért, amely csak arra jó, hogy egy nemzet hagyományos értékeit, kultúráját, önbecsülését lerombolja. Ezzel a nézetével azonban a norvég tömeggyilkos szinte teljesen egyedül van. Nem azért, mintha a szélsőjobboldali pártok és szervezetek nem tekintenék ab ovo ellenségnek az általában internacionalistának és nemzetellenesnek minősített baloldalt, hanem azért, mert cseppnyi történelmi bizonyíték sem szól amellett, hogy szocialisták, kommunisták, baloldaliak valaha is fölkarolták volna az óhitű iszlámot, pláne annak „nyomulását” vagy a nevében elkövetett terrormerényleteket.

Az ázsiai és afrikai bevándorlók évtizedeken át a tőke munkaerőéhségét voltak hivatottak kielégíteni. Nem azért vannak annyian Észak-Afrikából és Nyugat-Ázsiából, mert az iszlám terjeszkedni akart, hanem azért, mert szükség volt rájuk.

Ami pedig a multikulturalizmust illeti: ez minősítetten liberális eszmény. Ha volt valaha „kulturális marxizmus” – amit Breivik 1500 oldalas, hátrahagyott manifesztumában Lukács Györgynek (is) tulajdonít –, az minden volt, csak nem megengedő a kulturális sokszínűséggel szemben; ilyen képzettársítás csak egy olyan zűrzavaros agyban foganhatott meg, mint a mindenfélét összevissza olvasó, de csak az előítéleteire támaszkodó norvég tömeggyilkosé.

Tegyünk fel viszont egy kérdést. Az a tény, hogy Európa vezető politikai személyiségei (Merkel, Cameron és Sarkozy) nem is olyan régen holttá nyilvánították a különféle kultúrák együttélését egy nemzet födele alatt, vajon nem erősítette-e balhiteiben Breiviket és a hozzá hasonlókat? A válaszom az: de igen. Egy kikötéssel: e holttá nyilvánítás mögött a nagyon nagyra nőtt iszlám közösségek asszimiliációs hajlandóságának nemléte miatti csalódottság bújt, illetve bújik meg. Még pontosabban: az a fölismerés, hogy egy ország (idegenből jött) állampolgárainak egyre jelentősebb része nem akar, nem képes vagy nem hajlandó osztozni a befogadók nemzeti és kulturális identitásában, kitart a magáé mellett.

Ez valóban probléma, súlyos probléma, de szerény véleményem szerint, ha nincs az egész kontinenst átfogó gazdasági-pénzügyi válság, ha a jóléti államokat – egy időre – nem kéne temetni, akkor nem volna olyan sikeres az északi szélsőjobboldal bűnbakvadászata. Mert az ilyen nehéz időkben óhatatlan. Csak annyit kell mondani, hogy a moszlim bevándorló nem dolgozik, viszont fölveszi a nagyvonalú szociális segélyt, s aztán egy részét nyomban át is utalja hazája iszlamista szervezeteinek, amelyek szíre-szóra robbantgatnak Európában, meg mindenütt. Csak annyit kell mondani, hogy a bevándorló elszívja a forrásokat az „egyszerű (bennszülött) emberektől”.

Ezek a populista érvek válságos években roppant könnyen beszivárognak a politika fő áramába. A nagy és hagyományos pártok – legyenek jobb- vagy baloldaliak – magától értetődő természetességgel vadásznak az „egyszerű emberek” szavazataira, s úgy fest, egyikük sem kerülheti el, hogy ne tegyen lépéseket a bevándorlás visszafogására. Még a norvég sem, habár „szoft” módszerekkel.

Norvégia a legkisebb mértékben sem moszlimellenes, sőt. Nemcsak azért, mert Stoltenberg miniszterelnök rendíthetetlen híve az iszlám közösségekkel való párbeszédnek, hanem például azért, mert, baloldali lévén, elkötelezetten palesztinbarát. Norvégia ugyan jelen van a NATO afganisztáni és líbiai akcióiban, de egyike ama roppant kevés, Amerikával szembeforduló NATO-tagországnak, amely a független Arab-Palesztina egyoldalú diplomáciai elismerése és az ENSZ-be való felvétele mellett van. Emellett erőteljesen segélyezi is a palesztinai arabokat.

Amikor Breivik tettének mozgatórugóit keresi az ember, ilyen tényekbe botlik. Végül pedig nem tud jobb kérdést föltenni magának, mint egy látszólag bizarrt: lehet, hogy miközben Afganisztán és Líbia miatt a fél világ Norvégia „al-káidás” megbüntetését várta, ugyanez az ország valójában palesztin szimpátiái miatt élte meg második világháború utáni történetének legnagyobb tragédiáját?