Benedek a spanyol harctéren
Ha nem támad rá Zapatero szocialista kormányára, XVI. Benedek pápa második spanyolországi vizitje majdhogy észrevétlen marad. A „legkatolikusabb” Spanyolországban nem gyűltek össze milliók, hogy lássák, hallgassák a szigorú, száraz és unalmas egyházfőt, aki képtelen megemészteni, hogy a katolicizmusnak ez a hajdani bástyája mára világias, liberális, modern állammá vált.
XVI. Benedek a világ egyik legismertebb katolikus zarándokhelye, Santiago de Compostela felé tartva olyan kijelentést tett repülőgépének fedélzetén újságírók előtt, amely provokatív volt, és a spanyol demokráciára nézve sértő. Azt találta mondani, hogy Európában, de különösen Spanyolországban az „agresszív világiasságnak” olyan jeleivel találkozik, amelyek a harmincas évekre emlékeztetik. Valójában mélységes elégedetlenségét óhajtotta kifejezni amiatt, hogy a Zapatero-kormány Európában elsőként legalizálta az azonos neműek házasságát, nagymértékben megkönnyítette a válást, a terhesség első tizennégy hetében szabad választás tárgyává tette az abortuszt, végül megszüntette a kötelező hitoktatást az állami iskolákban.
Tény, hogy ma Spanyolország Európa egyik legliberálisabb állama. De világiassága nem egyszerűen rátört a semmiből, hanem párhuzamban haladt az egyház tekintélyének, a vallásosságnak konkrét történelmi okokra visszavezethető hanyatlásával. Itt azonban egyáltalán nem a régi litániáról, hajdani pápák kicsapongásairól, a hit nevében elkövetett mészárlásokról, könyvek tilalmáról, még csak nem is a diktatúrák iránti alig bújtatott rokonszenvről, a holokausztelhallgatásról, de még csak nem is az egész Nyugat-Európát elborító pedofil visszaélések taszító voltáról van szó. Hanem magáról Spanyolországról, ahol a római katolikus egyház a legszorosabban egybefonódott a negyven éven át tartó Franco-diktatúrával, és a mai napig nem kért bocsánatot azért, hogy a falvakban a csendőröknek verni is joguk volt azokat az embereket, akik elmulasztották a vasárnapi misét.
Bűnbakot találni
A Franco halála után gyorsan megerősödő demokrácia első alkotmánya az állam világi voltát iktatta törvénybe, és attól fogva nem volt megállás. Minél inkább őrizte a spanyol felső papság a maga konzervativizmusát s idegenkedését mindenfajta demokratikus modernitástól, annál inkább fordultak el tőle a hívek.
Olvastam egy szarkasztikus mondatot egy nyugalmazott spanyol segédpüspöktől: „Tulajdonképpen egész jól megúsztuk a Franco-érát.” Igen, ahhoz képest, hogy a spanyolok túlnyomó többsége az egyházat és a Franco-féle diktatúrát ma is azonosként kezeli, a demokrácia szocialista kormányai semmit sem vettek el az egyháztól. Az állam ma is finanszírozza a katolikus vallásoktatást, az egyház jelentős forrásokhoz jut az állami költségvetésből, és a Franco idején létrejött állam–egyház-megállapodásokat is tiszteletben tartják.
Ha most XVI. Benedek támad, akkor azért teszi, mert bűnbakot kell találnia a spanyolok erősödő világiasságáért, s palástolni önnön renyheségét papjai viszonylag friss bűneinek feltárásában. Csakhogy a madridi szocialista kormány senkit sem kerget be a templomokba, és senkit sem kerget ki onnan. Kár politikai felelősséget keresni abban, hogy a népességnek több mint a fele egyáltalán nem jár templomba, s a közvélemény-kutatások szerint mindössze tizenhárom százalékra tehető azoknak a száma, akik „legalább” vasár- és ünnepnapokon misén vesznek részt. Ez a leépülési folyamat nem Zapatero idején kezdődött, hanem korábban, és a jobboldali kormányok regnálásakor sem szünetelt.
Lendülő karok
XVI. Benedek alaposan melléfogott, amikor a mai Spanyolország laicizmusát a harmincas évek egyházellenességéhez hasonlította. Kétségtelen: a polgárháborút megelőző köztársasági korszakban és a polgárháború idején szélsőséges kalandorok uszítására papok, szerzetesek és apácák ezreinek életét oltották ki különféle, magukat „újbarbárnak” nevező csoportok, amelyek nagyrészt a városokba menekült, nincstelen, föld nélküli parasztok közösségeiből verbuválódtak. Ebben is van történelmi tanulság. A spanyol római katolikus egyház Franco előtt a monarchiával, a nagybirtokos osztállyal és a földreform-ellenességgel volt szíves azonosulni, és egyfolytában izgatta a bolsevik rekvirálások nem létező rémével a tudatlan, iskolázatlan, elmaradott, a fensőbbséget és papjait egyaránt tisztelő falusi kisbirtokosokat.
De maga a köztársasági kormány nem volt sem egyház-, sem vallásellenes, semmilyen hadjáratot nem folytatott a papok ellen, csak a szabadságot és a demokráciát védelmezte, amíg tudta, ám azt is önnön belső ellentéteitől szabdalva. A lényeg azonban az, hogy akárhány (becslések szerint hétezer, utóbb vértanúvá avatott) egyházi embert öltek is meg az „újbarbárok”, Franco győzelme után a bosszú nem maradt el: az „istentelenek” és a „hitetlenek” körében olyan rendet vágtak a győztesek, hogy nem ezrek, nem is tíz-, hanem inkább százezrek lelték halálukat a kivégzőosztagok sortüzeiben.
A magam szerény módján egyetlen archív fényképet ajánlanék XVI. Benedek figyelmébe: 1938. december 5-én Franco tábornok és felesége a Santiago de Compostela-i érsek és számos egyházi méltóság társaságában lendíti fasiszta üdvözlésre a karját a híres székesegyház lépcsőin. Az érsek karja Francóéval együtt mozdul. Ez volt az akkori Spanyolország igazi képe.
A tábornok hűséges nejét nem véletlenül említem. Tudniillik a mai spanyol nő nem tipikusan a hites urának kiszolgálója, családanya és hűséges templomjáró, hanem „skandináv típusú” egtisztencia. Spanyol nők tömegével töltenek be miniszteri, vezetői állásokat, érvényesülnek az üzleti és tudományos élet legfelsőbb szintjein. Ha a modern spanyol nőnek a pápa azt meséli, hogy hit és modernitás kibékíthetetlen ellentétben vannak egymással; ha nem házasodhat és válhat kedve szerint; ha a római katolikus egyház nemhogy az abortusz, de még a fogamzásgátlók ellenében is propagandát fejt ki, akkor kevés csodálnivaló van azon, hogy a spanyol nő még a spanyol férfinál is kevesebb késztetést érez a templomba járásra. Járna ugyan, de szeretne valami újat hallani – és azt nem hall, nem lát.
Szűkre szabott percek
Végszó: Zapatero miniszterelnök csak annyi időt szentelt a pápának, amennyit egy laikus ország kormányának fejeként jónak látott: pár percet a barcelonai repülőtéren. Azt is csak azért, hogy nem a spanyol állam és a spanyol egyház, hanem a Vatikán és Spanyolország kiegyensúlyozott kapcsolatai fölötti megelégedését fejezze ki, biztosítva a hazakészülődő pápát arról, hogy a spanyol köztársaság világi állam, amely valamennyi polgárának szabadságáról köteles gondoskodni.
