Az eltűnő „svábok” nyomában

E kevéssé biztató tanulságot lehetett levonni a műhelybeszélgetésből, melyet az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala rendezett a Magyarországi Német Írók és Művészek Szövetségével. Szalayné Sándor Erzsébet, a nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztos-helyettes, mindjárt élő példával is szolgált az asszimiláció problémájának egyfajta megoldására: nevezetesen a kettős identitással. Az Erdélyből származó magyar asszony ott német iskolába járt, mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszéli – ami már egyre kevésbé jellemző a hazai „svábokra”. A berögzült elnevezés egyébként igencsak pontatlan: a nincstelen „megélhetési bevándorlók”, akik hajdan dunai hajócskákon, vagy szekérrel vándoroltak a földet, munkát kínáló keletre, Schwaben falvai mellett érkeztek Hessenből, Badenből, sokan Bajorországból – de jöttek máshonnan, például még Elzászból is.

A hivatalos adatok mintegy 180.000 honi németből indulnak ki, de a statisztikai felmérések valójában arra utalnak, hogy az asszimiláció gyorsul. A legutóbbi népszámlálásnál kereken 38.000-en adták meg anyanyelvükként a németet, míg 95.000-en nyilatkoztak úgy, hogy kettős identitásúak, miközben a németet a családon belül beszélik.

Amint Bindorffer Györgyi szociológustól hallhattuk, a magyarországi sváb falvak századokon át zárt közösségekben éltek, így őrizhették meg a nyelvet és hagyományaikat. Az iparosodással megindult az elvándorlás s a munkás, ellentétben a földművessel, beolvadt a magyar nyelvű többségbe.

Gerner Zsuzsa nyelvész emlékeztetett, hogy a svábok1945 utáni üldözése, kitelepítése is hozzájárult nyelvük, közösségeik visszaszorulásához, hogy azután a rendszerváltást követően bontakozzék ki érdemi javulás.

Az NSZK kormányának hathatós segítségével alakult ki az iskolahálózat, ahol az óvodától az általános – és a középiskolán át tanulhatnak anyanyelvükön a német nemzetiség gyermekei. Nem kevés fiatal immár tudatosan törekszik arra, hogy a maga nemzetiségéből válasszon házastársat, miközben a nyelv ápolása, használata náluk sem elsőrendű: elavultnak tartják a tájszólást, az irodalmi németet sajátítják el – s mellé persze az angolt. Míg az idősek számára csak hagyományos tájszólásuk az „igazi”, a fiatalok, akik magyar nyelvi közegben élnek, dolgoznak, identitásuk kifejezőjeként használják a németet – ha azt sokszor nem is bírják maradéktalanul.

Felemás parlamenti képviselet

Heinek Ottó, az Országos Német Önkormányzat ismételten megválasztott elnöke arra figyelmeztetett: ideje lenne, hogy ne kitelepítési emlékművekkel erősítsék a máig élő fájdalmat az elűzött százezrek miatt, hanem hívják fel a társadalom, a politika figyelmét a romák utáni legnagyobb és a felmérések szerint a 14 közül leginkább elfogadott nemzeti kisebbségre, annak értékeire. A magyarországi németek története, kiemelkedő alakjai nincsenek a köztudatban, történetüket a politika vezető szereplői sem ismerik.

Jóllehet parlamenti képviseletüket már 1993-ban előírta a törvény, erre a gyakorlatban mindmáig nem került sor – illetve, legutóbb, igencsak korlátozottan. Miután listájuk a legutóbbi választáson (amint az várható volt) nem kapott mandátumhoz elegendő szavazatot, a németek, akárcsak a többi nemzetiség, u.n. szószólót küldhettek az Országgyűlésbe. Pontosabban az Országgyűléshez: a szószólóknak ugyanis nincs szavazati joguk és az üléseken csak akkor szólalhatnak fel, ha az adott napirendi pont érinti a nemzetiségeket. Az utóbbi megítélése viszont a Házbizottság dolga... Van a parlamentnek egyébként nemzetiségi bizottsága, amelyben a szószólók szavazhatnak. A listavezető Heinek Ottó e tisztet Ritter Imre közgazdásznak, az Országos Önkormányzat alelnökének engedte át